Börtönbe zárt társadalom

A cikk olvasási ideje kb. 8 perc

Az internet az információk tárháza. Az a hely, ahol mindenről és mindenkiről vannak adatok, ahol bárkit vagy bármit megtalálhatunk, s ami kitölti a mindennapjainkat. Ez a különös technikai csoda, a 21. századi ember legnépszerűbb kirándulóhelye, legjobban felszerelt kórháza, legolcsóbb mozija, legjobb tankönyve, s még sorolhatnám, mi mindenben emelkedik ki ez az új találmány.

Sokan elképzelhetetlennek tartják az életüket internet nélkül, s nem képesek felfogni hogyan élhettek az emberek évezredeken keresztül eme lenyűgöző technika nélkül.

Tény, hogy az internet nagyon sok mindenben megkönnyíti, ugyanakkor más esetekben megnehezíti életünket.

Nézzük végig egy átlagos óránkat, melyet az interneten töltünk. Minden bizonnyal meglátogatunk egy közösségi oldalt (sokan napjában többször is), s több mint valószínű, hogy egy új lapon egyik email fiókunk is nyitva lesz, s villámsebességgel gépeljük a sorokat. Nincs idő, még másnak is vissza kell írni. Mindig van olyan dolog, amiért emailt kell írnunk. Közben a tálcán villognak a különböző kommunikációt elősegítő programok, hol a Skype, hol az MSN, a Google Talk pedig egy új levélről figyelmeztet minket, amit egy másik email címünkre kaptunk.

Természetesen közben felugrik a Facebook chat, ha már nyitva van még mindig az oldal, s valahol a szoba sarkában a telefonunk hangosan pittyegni kezd. SMS-érkezett.

A nappaliban megszólal a vezetékes telefon, senki sem veszi fel, biztos mindenkinek más dolga van.

Talán a legújabb valóság show-t nézik a család tagjai, vagy az ellenséges katonákat gyilkolják le egy Lan-party keretében, a COD-ban.

Egyébként is, ki használja már a vezetékes telefont, ha ingyen beszélhet az internet segítségével? Bizonyára valami reklám lehet.

Nem is egy idősebb hozzátartozó, akit még nem fertőzött meg az internet mocska, de nem ám.

Ha meg fontos, hagyjon üzenetet. Majd valaki meghallgatja. Vagy nem…

Ide jutottunk pár évtized alatt. Emberi valónk megszűnt létezni, s információvá váltunk. Mintha a polcra kirakott áruk lennénk. Mindenki megszemlélhet minket minden oldalról, elolvashatja az adatainkat, s eldöntheti tetszik-e neki az információ, vagy sem.

Ez a világ egyszerre egyszerű, mégis bonyolult.

Már nem tudunk elrejtőzni. Mindig szem előtt vagyunk. Ott mosolygunk a közösségi oldalakon, a különböző honlapokon, fórumokon és az internet minden zegét-zugát kitöltjük. Nincs titok, nincsenek csöndes, magányos másodpercek. Ebben a világban már mind médiasztárok vagyunk.

Villannak a vakuk a fürdőszobatükörben, kattannak a gépek a partykban, a feltöltés kész, a posztolás sikeres volt. Jöhetnek a like-ok és komik. S, jönnek is szép számmal.

Ha meg nem, az azt jelenti, hogy értéktelen férgek vagyunk, akiket senki sem szeret. Nincsenek kamu barátaink, ismeretlen ismerőseink, képmutató bejelöléseink.

Ez ám az értéktelenség emberek! Hogyan is tudunk így élni?

Sajnos ebben a világban már like-ban mérik a népszerűséget. Nem az számít ki mit tett le az asztalra, mit ért el az életben.

A népszerűség, s elfogadottság mércéje az erotikától csöpögő tizenévesek képei, a márkás cuccok kiposztolása, vagy egy-egy iskola esemény közzététele, ahol a kis „taknyos” diák azzal „menőzik”, hogy hogyan szólt be a tanárnak, vagy hány egyese van az ellenőrzőben.

Aztán persze lehet sírni harmincévesen, hogy – elnézés a kifejezésért – szar a munka, nincs pénz, kevés a segély. Meg persze szidni a kormányt, mert olyan buta volt szegény ember, hogy orránál fogva vezették. Kérem szépen, aki nem tesz azért, hogy több legyen, ne is sértődjön meg, ha hülyének nézik.

Ez pedig nem a gyermek hibája, s nem a felnövekvő generációé. Ez a társadalomé, s mindenek előtt a szülőé. Mindenkinek meg kellene tanulnia nem az interneten szocializálódni, el kellene mélyedni a tudásban. Hiszen, ahogy mondják: “A tudás hatalom”.

Nem feltétlenül egyetemek százait végezni (erre amúgy se nagyon van már lehetőség), de értékeket magunkba szívni úgy, mint egy szivacs. Mindenhonnan, ahol csak járunk-kelünk a világban. Csak egy kis dolgot magunkévá tenni, s máris többek vagyunk. A nézés helyett tudjunk látni is. Mert nem mindegy emberek, tényleg nem mindegy.

Ha a hülyeség ragályos, az értelem is lehetne az. Csak nincs igény, nincs vágy. Pedig az internetet erre is használhatnánk. A tudás ott van, csak fel kell kutatni.

Sokan mondják, akik „egyéniségek”, hogy Őket semmi sem érdekel, nem számít, mit gondolnak mások. De bizony, nekik számít a legjobban.

Máskülönben nem terjengnének a neten erotikus képek, melyeken azt mutatjuk milyen jó nők, vagy milyen sármos férfiak vagyunk, nem járnák be a világhálót agyonsminkelt lánykák fotói. Nyilván nem saját magukat akarják lenyűgözni ezzel, hanem másokat.

Persze balgaság lenne csak az internetet hibázatni ezért, hiszen mi emberek formáljuk a világot. Ez mind a mi szennyünk, a mi kitűnni akarásunk. A vágy, hogy jobbak legyünk másoknál, s megmutassuk kik vagyunk. Úgy hiszem, mégis csak számít, ki mit gondol rólunk. Vagy tévedek?

Az a baj, hogy nem vesszük észre, mennyire befolyásol minket mások véleménye, mennyire a részeivé váltunk ennek a gusztustalan, fertőző világnak.

Gondoljunk csak bele, ha egy napra vagy akár csak egy órára elmegy az internetünk, máris agresszívvá válunk, vagy hívogatjuk a szolgáltatót, hogy azonnal javítsa meg.  S, ha csak egy napig nem veszünk részt a soha le nem lassuló információáradatban úgy érezzük, egy évszázadot hagytunk ki. Azt pedig Miss vagy Mr Popular nem kockáztathatja meg. Sebaj, ott a telefon. Anyu-apu fizeti a netet azon is, így szabadon folytatódhat az önbutítás.

Ó és a mobilok… Mindenkivel megtörtént már, hogy lemerült a telefonja nyilvános helyen, s ez szinte úgy hat az emberre, mintha meztelen lenne.

A gondolatok pörögnek, mi van, ha valaki „fontos” ügyben keres minket, s nem tud elérni? Ez az igazi világvége, most mind meghalunk! Hatalmas tragédia! Pár óra megszűnünk létezni. Mi lesz így velünk?

Borzalom… De van, aki ezt tényleg véresen komolyan gondolja.

Azért persze néha előfordul, hogy vágyakozunk a technikamentes, csöndes élet után, de amint erre a sorsra „ítéltetünk” úgy érezzük, mintha megszűnt volna a világ. S így is van. Megszűnt az a fajta létezést, amit ismerünk.

Érdekes és egyben elszomorító ez a Föld nevezetű hely, amit mi élettel telinek, a lét tökéletes megnyilvánulásának, az emberi hatalom megtestesülésének nevezünk.

Mert hiába a varázslatos Photoshop, vagy a milliónyi like a Facebookon. Ha eljön az idő, hogy búcsút intsünk ennek a világnak, egyiket sem vihetjük magunkkal a túloldalra. Ellenben szeretteink szeretete örökké velünk marad. Bennük tovább élünk, általuk halhatatlanná válunk.

De lesznek-e még szeretteink, ha bezárkózunk egy kreált világba, s nem törődünk emberi kapcsolatainkkal?


Attól félek, hogy egyre inkább elszigetelődünk egymástól, s a legnyitottabb világ válik örökkön fogva tartó börtönünké, ahol egyszerre vagyunk foglyok, s börtönőrök.

Megéri emberek? Tényleg ezt akarjuk? Ugyanazon dallamot bégető birkákká óhajtunk  válni?

Hajrá, hajrá. Nincs visszatartó erő, nincs akadály.

Engem azért vigasztal a tudat, hogy ha kevesen is, de vannak azért még kivételek. Olyan fiatalok, olyan felnőttek, akik ésszel, s mértékkel használják az internetet. Hiszen remek lehetőség. Sok előnye van, csak nem szabad engednünk, hogy magával sodorjon a hömpölygő információáradat.

Tudnunk kell, hogy nincs senki, aki gátat szabhat eszeveszett szörfölésünknek, ha mi nem tesszük ezt meg magunkért, egy jobb és értékes életért.

 

GD Star Rating
loading...
Börtönbe zárt társadalom, 4.5 out of 5 based on 6 ratings

Vélemény?

About BHajni

Check Also

Interjú Tomcsik Nórával, a történelmi kalandregények koronázatlan királynőjével

Egyszer csak gondolt egyet négy fiatal író – köztük jómagam is – és megalapították az …

Vélemény, hozzászólás?

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..