Féltékeny vagy őrült?

A féltékenység azon válfaját, amelyet általában a beteges jelzővel illetnek komolyan megosztja a véleményeket. Mielőtt elkezdtem írni ezt a cikket a megnyugvásom kedvéért elolvastam pár szakvéleményt ezzel kapcsolatban. Van aki a szerelemféltés ilyen súlyos esetét betegségként, van aki épp ellenkezőjeként tünteti fel, és magánvéleményét meg is indokolja. Személy szerint én valahol a kettő között találnék neki helyet.

Ezt a nézetkülönbséget nehéz pártolni és vétózni is, mivel az egyik fél azt mondja, hogy aki betegesen féltékeny, azt beteg emberként kell ellátni, lehetőség szerint gyógyszerekkel, kezelésekkel. Ami talán érthető is, hiszen nehéz megválaszolni, hogy mi is az, hogy betegség. Definícióját tekintve természetesen egy egyszerű mondattal felelhetünk rá. Az élő szervezet életfolyamatainak abnormális állapota. Mégis betegségként tekintenek az anorexiára, bulimiára, addikciókra is, függetlenül attól, hogy lelki okokra vezetik vissza.

Márpedig a lelki okokra visszavezetett állapotokat szó szerint nem értelmezhetjük betegségként. E  vélemény mellett sorakozik fel a másik tábor. Nézeteik szerint, akit uralma alá hajt a zöldszemű szörny, azt nem lehet egy lapon említeni például egy vírusos betegséggel, vagy elmebajjal, hiszen a kiváltó okokra tekintettel egyszerűen nem kezelhető ilyen módon. A javuláshoz vezető út az ok feltárása, majd annak kezelése terápia, öngyógyítás, társ és család segítségével.

A kiváltó okok a legtöbb esetben trauma (molesztálás), egy elszenvedett lelki válság (kiheverhetetlen csalódás), többszörös rossz élmény (megcsalások), ami mind az egyén lelki békéjét felborították. Ettől az önértékelés, önbecsülés, önbizalom is hiányt szenved, eltér a megszokottól, mely az illető tulajdonságait is megváltoztatja. Ennek köszönhetően állandó levertség, hangulatváltozás, negatív szemléletmód és düh környékezi a „beteg” személyt. Ezektől az érzésektől, a berögződött, elszenvedett élményektől kialakul egy állandó félelem, hogy ezt újra át kell élni. A féltékenység ennek a félelemérzetnek köszönhetően nyilvánul meg.

De hogy féltés vagy féltékenység amivel szembe találjuk magunkat, azt könnyen megkülönböztethetjük. A féltés egy másik emberi lény iránt szinte senkiben nem vált ki rossz érzéseket, nem érezzük azt, hogy az aggódó feleség elvenné a szabadságunkat, szabályozná azt, hogy kivel, mikor mit csináltunk (természetesen van túlzott aggódás is, de az nem féltékenység). A két fogalmat sokszor egy fogalomként kezelik.

Azt is meg tudjuk különböztetni, hogy az adott személy féltékenysége mennyire súlyos. Hiszen féltékeny már mindenki volt, mindenki érezte már azt, hogy mi van ha? Azonban, ha csak néha-néha fordul elő, hogy oktalanul jelenetet rendez a féltékeny személy, ettől függetlenül mégis tisztában van viselkedése bizarr megnyilvánulásával, azt a köznyelvben egészséges féltékenységnek nevezzük.

Valamivel komolyabb figyelmet érdemelnek azok az emberek, akiknél a féltékenység  felügyeletben, ellenőrzésben, jelenetekben nyilvánul meg. Állandó félelmét (megcsalás, szakítás, egyedülléttől való félelem) kivetíti kapcsolatára. Ebben az esetben már a társ is szenved, hiszen gyanúsításoknak van kitéve, nem beszélve arról, hogy megszűnik a szabadság érzése, mert a féltékenységben szenvedő mindig, mindenről tudni akar, hogy a párja kivel volt és mit csinált. Az elszámoltatásoknak köszönhetően a partner maga dönthet úgy, hogy a viták elkerülése érdekében alárendeli magát féltő kedvesének.

Már ennél a résznél gondolhatják azt, hogy az ilyen embert el kell hagyni és pont. Viszont nem csak az orvosi vélemények oszlanak meg, hanem a benne élő emberek nézetei is.

Ugyanakkor mit tehetnek azok, akiknek a párjuk féltékenysége eléri a beteges féltékenység szintjét? Itt már nem csak a fent említett esetek jöhetnek számításba. Fontos különbség az, hogy erőteljesebben és sokkal gyakrabban,  akár napi szinten folyik a lelki terror. Emellett olyannyira tulajdonának tekinti a féltékenykedő a partnerét, hogy minden számára eltérő viselkedést félelmei igazolásának tud be. Például a csinos barátnő elmosolyodik, azt másként nem tudja magyarázni, csak úgy, hogy biztos a szeretőjére gondol. Vagy két perccel később ér haza, nyilván azért, mert nem is munkában volt és még lehetne sorolni a végtelenségig.

A gyötrődő társ nem öltözhet fel kedve szerint, nem mehet felügyelet nélkül szinte sehova, a barátait hanyagolnia kell, különben számítania kell az otthoni vitákra. A nap minden percében jelentenie kell hova megy és ami ennél is fontosabb, hogy mindeközben a rettegésben élő barát, barátnő élete teljesen tönkremegy, állandó félelem uralja. Az ellenkezés pedig kizárt, hiszen képtelenség megmagyarázni, hogy nem igaz és felesleges is, mert azt is saját igazolására fordítaná, magyarázkodásnak tekintené. Rosszabb esetben a tettlegesség sem kizárt ilyen kapcsolatokban.

Akinek nem volt része ilyenben, vagy nem tud/akar empátiát gyakorolni, az kevésbé tudja megérteni, hogy vajon miért is visel el bárki ilyen megaláztatást. A legtöbb esetben ezek a kapcsolatok nem így indulnak, sőt nem is gondolja senki, hogy az udvarlónak ilyen tulajdonságai vannak. Minden mesebeli, míg a másik fél be nem adja a derekát és ki nem alakul a szerelem. Hogy miért képesek megállni, hogy elrejtsék igazi énjüket? Valószínűleg azért, mert valahol tudják, hogy ezzel azonnal elvágnának minden szálat a kiszemelt irányába.

Az idő telik és a kapcsolat kezd átfordulni valami teljesen mássá, azzá az őrült érzelmi katasztrófává, amiről álmodni sem mert a már szerelmes személy. A romantika, a szerelmes üzenetek háttérbe szorulnak, mintha sohasem lettek volna. Mégsem lép ki, mert eleinte talán nem is képes feldolgozni. Tűr, mert arra számít, hogy ez csak átmeneti, és hogy majd meg lehet beszélni, meg lehet változni. Azonban ahelyett, hogy javulna bármi is, minden csak egyre rosszabb lesz, a szerelmes pedig csak tűr és tűr, habár már nem azért, mert változást remél, hanem azért, mert fél. Retteg az újabb megalázó, bizalmatlankodó szavaktól, teljesen magára marad, hiszen kinek is szólhatna?

A rendőrségnek? Lelki terrorral nem foglalkoznak, nincs látható nyom, de még ha volna is, és a rend őrei tennének valamit, hosszú távon nem rejthetik el. Ebből pedig egyenes úton csak még súlyosabb terrorra számíthat az ártatlan áldozat. Szülőknek? Hiába, mert nem hogy szégyelli magát, hogy így félreismert valakit, félti is őket, hisz az ilyen ember attól sem riad vissza, hogy hozzátartozókkal, barátokkal szálljon szembe, ha megtudja, hogy el akarják venni a szerelmét. Tehát marad egyedül, és kénytelen-kelletlen tér vissza minden nap a téboly helyszínére. Ezt a helyzetet nehezítheti az is, ha csak akkor kerülnek  felszínre ezek a jellemvonások mikor már gyermek is van. Csak a hollywoodi filmekben lehetséges az, hogy pakolok és megyek.

Aki féltékeny, úgy tudja elérni célját, hogy rettegésben tartja párját és a mindennapos bizalmatlansággal, megvetéssel, csúnya szavakkal eléri, hogy partnere önbecsülése is hasonló legyen sajátjához. A szenvedő fél elhiszi, hogy ennél jobb nem jár neki, hogy valóban olyan semmirekellő, ahogy azt minden nap hallja. Ha nincs senki, akivel megbeszélhetné, már nem is tűnik olyan egyszerűnek kilépni ebből. Mégis szükséges.

Az első fontos dolog, hogy nem szabad elhinni, hogy bármi igaz azokból a jellemvonásokból,  amit ráaggat a féltékeny pár szenvedő társára. Nehéz, mégis el kell nyomni azt a félelmet, amit belé nevelt, és lehetőség szerint olyan személy segítségét kérni, akiről tudja, hogy nem sodorhatja bajba. Ez talán azért is fontos, mert ha olyan illetőt választ segítőül, aki kiszolgáltatott lehet a terrorizáló által, lehet, hogy nem lesz képes végigcsinálni, elhatárolódni végleg, mert attól fog félni mikor keresi meg őt a párja. Ilyenkor – a segítő védelme miatt- az sem kizárt, hogy a nő/férfi maga dönt úgy, hogy visszamegy párjához.

Tehát, ha van olyan személy, aki tud segíteni, vagy van bármi anyagi forrás amihez lehet nyúlni, a leghelyesebb döntés, ha a lehető legmesszebb költözik el a kínlódó ember. Szükséges belátni, hogy ebből más kiút nincs.

Talán ennek kapcsán éleződik ki számomra leginkább, hogy miként is kezelhető a féltékeny ember, a súlyosan féltékeny ember. Valóban nem lehet szó szerint betegnek tekinteni, sem ekként kezelni, hiszen milyen gyógyszer lenne képes gyógyítani ezt? És ez fontos szempont, mivel az antidepresszánsok maximum elfedni tudják a feltörő dühöt, megszüntetni viszont nem. Nos, ha a másik megoldást nézzük: öngyógyítás, értékrend megváltoztatása terápiával.

Ez mind szép és jó, viszont -sajnos- csak azok veszik inkább igénybe ezeket a gyógyulási formákat, akik leginkább a középső kategóriába tartoznak, akik nehezen elviselhetők, de lehet velük együtt élni. Talán azért is, mert bennük még él a racionalitás, így hajlandóak lehetnek beismerni, hogy viselkedésük káros nem csak párkapcsolatukra, de életük minden részére. Mert minden terápia szükséges alapköve a saját elhatározás, hogy a „beteg” maga határoz úgy, hogy ez nem helyes, változtatni kell.

Ebből következik az a gondolatmenet, hogy egy rögeszmésen féltékeny ember, akinek minden gondolatát félelmei töltik ki, kinek értékrendje teljesen felborult, aki önző módon tulajdonként tekint arra, akit állítólag szeret, aki nem érez szégyent, ha üt, követelőzik, követi párját, vajon képes-e belátni, hogy viselkedése nem helyénvaló, hogy segítségre van szüksége? És vajon van-e olyan társ ebben a helyzetben, aki akarna egyáltalán segíteni abban, hogy helyreálljon volt szerelme önbecsülése, önbizalma, miután megfosztotta őt emberi lényétől?

Sokan nem fordítanak kellő figyelmet a féltékenység következményeire, vagy pusztán nem is hinnék, hogy a híradó nagy része valóban ezzel van tele. Nem értik, hogy lehet, hogy valaki ezért ölni is képes.  A megoldás viszont nem olyan távoli, bár nem is egyszerű. Az alapvető értékrendet már gyermekkorban ki kell építeni, kommunikációval, példamutatással. Nyilván egyszerűen hangzik, mégis nehéz a szülőnek küzdenie nap mint nap a médiával, a rossz példát látó kortársakkal, a napi anyagi gondokkal. De hogy ki fogja megnyerni ezt a csatát, és hogy hova is tartunk, kérdéses. Az viszont tény, hogy lehetne másként is.