Külföldi feketeleves

A cikk olvasási ideje kb. 7 perc

Egyre többen választják azt az utat, hogy külföldön próbálnak szerencsét, s egyéb segítség híján már kint élő honfitársaiktól kérnek tanácsokat, tapasztalatokról szóló kisebb- nagyobb beszámolókat.

Mikor még csak játszottam a gondolattal, hogy világot szeretnék látni, megismerni más kultúrákat, más népeket, nagyon sok blogot és fórumot olvasgattam, ahol egytől egyig azt írták: a magyar mentalitás külföldön nem jó.

Mindenhol azt írták, hogy a magyarok nem segítenek egymásnak, sőt szándékosan keresztbe tesznek honfitársaiknak.

Természetesen nem hittem el egy szót sem, úgy gondoltam, amíg saját bőrömön nem tapasztalom meg, nem ítélkezem. S igazság szerint nem is értettem, hogy miért ne segítenének egymásnak a külföldön élők, hiszen egy nemzet tagjai vagyunk, egy országból származunk, közös a kultúránk, ami egy erős kötelék (kellene, hogy legyen).

Végül az egyetem befejezése után döntöttem úgy, hogy a nyakamba veszem a világot és intenzív nyelvtanulásba kezdek külföldön, munka mellett. Ekkor a párom már 4-5 éve élt kint Angliában, s óva intett attól, hogy bárkiben is megbízzak, bárkinek is segítsek. Természetesen önfejű lány révén nem hallgattam rá.

Családi kapcsolatok segítségével ismerkedtem meg egy férfival (Ő egyébként nagyon rendes), akivel rövid egyezkedés után meg is beszéltük, hogy alkalmazni fog engem, én pedig megkértem, biztosítson munkát egy barátnőm számára is. (Bár ne tettem volna).

Egy egyetemi csoporttársnőmnek ajánlottam fel, hogy jöjjön velem, segítek neki elindulni, hiszen én már jobban ismertem a dörgést, barátom révén jó párszor jártam már az Egyesült Királyságban. A lány, aki három hosszú évig nagyon jó barátnőm volt (legalábbis azt hittem) természetesen bele is egyezett, majd repülőjegyet foglaltunk és mire feleszméltem már le is szállt a gépünk Manchesterben.

Természetesen itt még nagy volt az összetartás, majd jöttek a problémák, s oda jutottunk, hogy valószínűleg haza kell térnünk Magyarországra. A családi kapcsolatom újra színre lépett, s habár nem teljesen volt hely két új személynek, mégis sikerült átrakni minket egy másik városba, másik munkahelyre.

Mivel kényszermegoldás volt csak part-time munkát tudtak biztosítani, ami azt jelenti, hogy egy héten legjobb esetben is körülbelül 15-20 órát dolgozik az ember. Ki lehet számolni, az alapbér £6.19 óránként (akkor volt £6.08), én egy héten dolgoztam körülbelül 10-12 órát. Az 60-70 font, egy hónapban pedig maximum 280. (Ennyit sosem kaptam). Mivel két különböző üzletben dolgoztunk (de azonos cégnél) „barátnőmnek” olyan szerencséje volt, hogy sokkal több órát tudott dolgozni, mint én. Egyértelműen így a fizetése is több volt.

Szobát béreltünk, ami 300 font volt havonta, mondanom sem kell elég szűkösen tudtam kijönni, mivel a fizetésemből 150 font elment a lakbérre, ha jól emlékszem 50 pedig a depositra, amit a Land Lordnak kellett odaadni. (Egyfajta házi úr, tőle bérlik az emberek a szobát).

Lényeg a lényeg, bíztam abban, hogy ősszel, ha visszatérnek az egyetemisták a városba nekünk is nagyobb lesz a forgalmunk (étkezdében dolgoztam), így kitartottam. Már csak 1-2 hónap volt hátra és motivált a tudat, hogy barátom mellett szeretnék maradni. Igaz, még így is messze volt, de legalább ugyanabban az országban. Emellett az első pár kudarc miatt eszembe sem volt hazamenni, nem vagyok a könnyen feladós típus.

A főnökség lényegében magyar volt, s azok is, akikhez odaköltöztettek minket. Mondanom sem kell itt rájöttem, hogy minden igaz arról, amit a magyar mentalitásról olvastam, s amitől óva intett barátom. Ennek ellenére úgy voltam vele, hogy amíg barátnőmmel szobatársak vagyunk, csak túléljük valahogy, legalább addig, amíg lábra nem tudunk állni, s elköltözni egy külön lakásba.

Egyértelműen várható volt, hogy nagyot tévedtem. Az óraszámom még mindig nem nagyon emelkedett, „barátnőm” pedig, jó magyar szokás szerint átgázolt rajtam, mintha nem én lettem volna az a személy, aki önzetlenül segített neki. Már az első problémánál magára hagyhattam volna, s most rég otthon ülne, Magyarországon. Ehelyett gondolkodás nélkül segítettem, Ő pedig hálából összejött a főnökkel pár nap után, átköltözött hozzá, s eszébe sem jutott, hogy az a marha, akinek mindent köszönhet, akinek a munkáját, a kijutást, a segítséget köszönheti éhen hal-e vagy sem.

A nyakamra hagyta a 300 fontos szobát az én jó kis maximum 250 fontos havi keresetemmel. Ez a pénz még a szobát sem járta ki, nemhogy az ételt és az egyéb költségeket. S újfent jó magyar szokás szerint ez az én drága kedves barátnőm még kavarni is kezdett, s veszekedéseket szított köztem és az ott lakó magyarok között. Na, nem hiszem, hogy nehéz dolga volt… de ebbe inkább nem folyok bele.

Végül rengeteg pénzelbukás lett a vége, s mivel nem tudtam kifizetni a szállást egyedül, a munkahelyemet is ott kellett hagynom, mivel nem tudtam hol lakni, így dolgozni sem. Öröm az ürömben, hogy párommal ekkor már terveztük az összeköltözést, (Ő tudta, hogy az lesz a vége, hogy átvernek) de szerettünk volna még egy kicsit gyűjteni előtte. Így azonban egy icipicit hamarabb eljött az összeköltözés napja én pedig gyakorlatilag elmenekültem a páromhoz, egy másik városba.

Azt pedig őszintén elmondhatom, hogy ha a szerelmem nem segített volna rajtam lehet, hogy 1-2 napig a híd alatt kellett volna aludnom, mivel olyan hirtelen jött a feketeleves, hogy időm sem lett volna repülőjegyet foglalni. Sajnos nem minden magyarnak él kint a szerelme biztos körülmények között, hogy támogassa ha elbukik, így mondhatom, nekem nagyon nagy szerencsém volt. De mi lett volna, ha nincs?

Nem viccelek kedves olvasó, valóban ilyen külföldön a magyar mentalitás.  (Sőt, más magyarok elmondása alapján még vannak durvább esetek is).  S, hogy miért osztottam meg ezt a történetet? Nem vádaskodásból, nem sározásból, nem bosszúból, inkább tanúságból, hogy kedves honfitársaimnak megmutassam, külföldön sincs kolbászból a kerítés. Itt sem kap az ember feltétlenül több ezer fontos fizetést, (mostanában még munkát sem), itt sem rendesebbek az emberek mint otthon, sőt itt még azt is be kell kalkulálni, hogy senkiben sem bízhatunk. Sajnos a saját bőrömön, de megtanultam.

Nem számít, hogy barát, szomszéd,  vagy gyerekkori ismerős. Külföldön mindig egyedül vagyunk. Mert sajnos az a nagy igazság, hogy mi magyarok mindig a könnyebb utat keressük, mindig csak magunknak akarunk jót, s akaratunkat véghez is visszük, bármi áron.

Most, így utólag azt mondhatom, nem bántam meg, hogy segítettem ennek a „kedves barátnőnek”, hiszen ha Ő nem lett volna itt velem a maga aljasságában, talán sosem tanultam volna meg milyen gusztustalanok is tudnak lenni az emberek, főként azok az emberek, akiket a bizalmunkba fogadunk.

Végezetül jótanácsként azt tudom mondani, ha bárki is külföldre készül, egyetlen szabályt jegyezzen meg: Ne bízz senkiben!

Természetesen nem azt mondom, hogy nincsenek rendes magyarok idekint, de sajnos én nagyon kevéssel találkoztam.  S az a kevés rendes is ugyanilyen sérelmekről számol be.

 

About BHajni

Check Also

Interjú Tomcsik Nórával, a történelmi kalandregények koronázatlan királynőjével

Egyszer csak gondolt egyet négy fiatal író – köztük jómagam is – és megalapították az …