Jeges rémület

Lágyan mormogó főn, alpesi langy szél, bukik át meg át a gerincen, lefelé sompolyogva néhány mini lavinát lökdös maga előtt. Nem messze tőlem megáll, ijesztgessen-é, vagy kevésbé lennék fontos számára, hiszen golyó élete immáron véget is ért.

Az enyém sem sokkal lényegesebb, és mint porszem, töredéknyi kis hangya az életem, tán szót sem igen érdemel, nem is kéne semmivel sem olyannyira törekednem, ám most valami fájdalom, félelem, szörnyű gyötrelem marakodik bennem. Nem kellene semmit tennem, avagy mégis?

A minap egy barátom linkelt egy külországi tv reklámot a facebook oldalamra. Na az volt a fenti cím, a jeges rémület.

Az anyai nagyapám barnállott, itt ott töredezett fotója villant be, ahol nagy bőszen, erőtől duzzadva, és szorosan és fenyegetően mutatva mai szemmel szegényes ósdi fegyverét, hogy ő bizony megvédi édes hazánkat minden ármánykodó és reánk támadó ellentől. Tette azt bátran, tette azt az első és a második világégésnél, ahonnan másodjára úgy zavarták haza, hogy menne most már haza a 7 gyerekéhez. Kitüntetésekkel a bátorságáért, megbecsüléssel, a helytállásért, de mennél már, mondták neki. Hát megtette már a kötelességét. De megtette a másik nagyapám is, míg szélnek nem eresztették a Magyar Hadsereget. Megtette a száz meg százezer dicső Magyar baka (bocsássatok meg nekem, hogy a Magyart én mindig nagy betűvel írom, nekem ez a szó szent mint Istené).

Hát én elmegyek a temetőbe, és megmondom nekik, megmondom az őseimnek, hogy kár volt. És kár volt minden csepp kiontott drága Magyar vérért. Kár volt a harcért, kár a szenvedésekért. Ti őseim, ti hősők, mindannyian, hát nem érte meg. Hitványak lettünk mi, utódok.

Az országunk nagy részét elveszítettük. Ármánykodás, alattomosság elvitte két harmadát, még Trianon után. Most a fővárosunk hatalmas területét eladták valakik idegen népeknek. Mivé lettünk mi, Magyarok. Kérlek mondjátok, hogy ez nem a vég kezdete?Mondjátok, hogy nem kell félnem, megmaradunk, mi immáron kicsinyke nép.

Nem tudom mit tehetnék, a félelem görcsbe szorítja a szívem a lelkem, hiszen ez előzménye egy idegen uralomnak.

Ne mondja senki, hogy ez a barátság, ne mondja senki, hogy ez semmit sem jelent. Ismerem Sun cu, az ókori Kínai hadtudós írását, amit mellesleg a manager képzőkön tanítanak. Azaz, üdvös számunkra, ha az ellenség mindenestől a miénk, például „Ki száz viadalban száz győzelmet vevék, a jók közibül még nem a legjobbik. A jók közibül a legjobbik, ki nem harcolván töri le az ellensége hadát.”

Hát ez az igazi győzelem amikor egy teljes ország dolgozik egy másik nép üdvére, kiadván az utolsó csepp erejét, vérét, verítékét.

Ez a jeges félelem, hogy így járunk mi.