Érzelgésről, emberismeretről

Fénykorukat élik a populáris, előrágott, ezért könnyen emészthető önsegítő, pszichológiai vagy spirituális tartalmú kiadványok. Az ezekből származó idézetek aztán kontextusukból kiragadva, esetleg elmerengős képekre írva aforizmákként jelennek meg az interneten, műtáppal hizlalva a széplelkűség lusta sertéseit. Miért gondolom úgy, hogy a mai bestseller kiadványok nem csak a közízlést, de a közerkölcsöt is tévútra viszik? Hogy egy hajdani „bestseller írót” idézzek a maiakkal szemben: „Valahányszor a többség pártján találod magad, ideje megállnod és eltöprengened.” /Mark Twain/

Számos életmű és számtalan szöveg van, amely kiállta idők, ízlések, irányzatok próbáját; az ilyenek közé tartozik Weöres Sándoré is. A lenti szöveggel teljes valójában mégis csak a minap találkoztam, és ezért most szégyellem magam, egyúttal köszönöm kedves ismerősömnek a linket! Az alkimistába bezzeg úton-útfélen belebotlok. Szerettem Weöres verseit, de addig soha nem jutottam el, hogy például felkeressem, kinyissam, elolvassam A teljesség felé című esszégyűjteményét, amiből e két részlet is származik. Nem sodorta elém az élet, sem a bestseller kiadók „két szart fizet, zsák fost ehet” akciói. (Ezen kiadók legmenőbbike vajon hogy merészelte Szerb Antal remekművének hőseiről elnevezni magát!?)

A valódi értékeket keresni kell, az nem jelenik meg az üzenőfaladon, sem a metróablakok könyvreklámjain, sem a kereskedelmi tévék főműsoridős adásaiban…

Weöres Sándor: Az érzelgésről

(…) Az érzelgés manapság mindennél veszedelmesebb; cukros váladéka bekente az emberiséget.
Minden emberi indulat közt az érzelgősség a legnyomorúságosabb.
Egyik irányban szeretni csak úgy tud, hogy másik irányban gyűlölködik;
vonzalma nyállal ken, gyűlölete köpköd. Állandó mértéke nincs, önmaga
kavargó formátlanságához mér mindent; akármerre fordul, jó nem fakad
belőle.
A jelenkor legveszélyesebb ördög-násza: Érzelgősség úrnő és
Propaganda úr egybekelése. Bármi képtelenséget akar a propaganda
elfogadtatni, úgy alakítja, hogy a tömeg érzelgősségéből kiváltsa
egyfelé a meghatódást, másfelé a fölháborodást, és nyert ügye van.
Az érzelgősség kétfejű nőstény: egyik feje édesen mosolyog és mohón
csókolgat, másik feje könnyeket ont, harap és piszkolódik. Csókolgató
fejét immár majdnem mindenki összecseréli a jósággal, szeretettel,
erkölccsel, családiassággal, ízléssel, eszményi lelkülettel, harapós
fejét pedig a joggal, törvénnyel, megtorlással, igazsággal.
Korunk betegsége, a lelki talajtalanság és általános
összezavarodás, innen ered: a kétfejű bestia mosolyából és
könnyzacskóiból. Többet ártott, mint akármelyik szenvedély: a józan
emberi mértéket összezavarta.

Az emberismeretről

Az érzelgősség legrikítóbb példái azok a regények és filmek, hol a
szereplőket szét lehet válogatni a jók és gonoszok csoportjába.
Legangyalabbak a főszereplők, kikkel az olvasó együtt sír és nevet,
szinte egybeolvad velük; de ha jobban megnézzük ezeket a
főszereplőket, nem is olyan angyalok: kicsinyes, kapzsi, édeskés
vágyaik vezetik őket. A többi szereplők aszerint minősülnek jóvá és
rokonszenvessé, vagy gonosszá és gyűlöletessé, hogy a főhősöket
támogatják-e, vagy gátolják-e. Legtöbb mai ember az érzelgős regények
módjára nézi a világot: amerre vágyai terelik és akik e vágyakat
segítik, azok a jók; vágyainak gátlói a rosszak.
A mai átlagos emberismeret megdöbbentően együgyű. Legtöbb mai ember
csak azt a felületet látja belőled, amelyet az ő kedvtelései és
igényei felé mutatsz; nem nézi, hogy bensőd milyen; a nő aszerint ítél
rólad, hogy szórakoztatod-e, hevíted-e, a férfi pedig aszerint, hogy
miként illeszkedsz az ő elveibe, terveibe, megrögzöttségeibe. A jót
összecseréli a vonzóval, csábítóval; nem csoda, ha a magánéletben is,
közéletben is többnyire kalandorok vezetik. Örökös a csalódása és
kiábrándulása, hibáztat minden égi és földi hatalmat, mások
gonoszságát, néha még saját ostobaságát is; csak éppen arra nem
gondol, hogy embertársait ne az ő igényein keresztül nézze, hanem
önmagukban.

Szívemhez szól, hisz a mai könyvbarát számára a lélektáp-bestsellerek által közvetített szellemiség álságosságára is rávetít. Weöres 1945-ben nyilván nem ezért írta le – na, ezt hívják örökérvényűségnek, ezt hívják értéknek.

A tavalyi év egyik leghatásosabb esszéjével itt, a Köz(l)önyön találkoztam, izomtibi tollából: Coelho, Edit és a cicák. Talán merész párhuzam, de némileg más módszerekkel hasonlót fejez ki, mint a fenti részletek. Azt, hogy az érzelgősség-propaganda nem csak simán értéktelen, hanem mérhetetlenül káros is. A mai bestseller írók színe-java az egyszerű gondolkodású emberek kicsinyes, önző vágyait aknázza ki, komplexusaikat nem megoldják, hanem rájuk építve egyenesen megvámolják őket, akik utána ugyanolyan önzők és kicsinyesek maradnak, tovább súlyosbítva saját helyzetüket a tökéletesedés hazug érzéséből fakadó önhittséggel.

Azért szoktam én is Paulo mestert emlegetni, mert ő az a spiritualitással kecsegtető bestseller író, akitől pár évvel ezelőtt több könyvet is elolvastam: kettőt. (Szabad sajnálni.) Az első után ugyanis komolyan nem hittem el, hogy ezt jóérzésű emberek szerethetik. Arra tippeltem, hogy biztos csak pont rosszul választottam művet tőle. A második (a Tizenegy perc című) ugyanolyan volt, mint Az alkimista: klisés, semmitmondó, filozófiai-logikai ellentmondásokkal terhelt, esztétikailag értékelhetetlen, álkeresztény csillámfaszláma-hányadékkal nyakon öntött, unatkozó ötvenes háziasszonyok cukormáz-receptoraira könnyen kapcsolódó, de alapvetően felszínes, tartalmatlan édelgés egy sablonos, gagyi kerettörténetbe ágyazva.

Akkor telt be végleg magával az emberrel is a poharam, amikor saját sikerét teljesen félremagyarázva önmagát hozta ki a „modernségi verseny” győzteseként James Joyce remekművével szemben, íme: https://www.guardian.co.uk/books/2012/aug/06/paulo-coelho-james-joyce-ulysses

Coelho  és társai nem azáltal jutnak el sok emberhez, hogy mélységet tudnak megfogalmazni közérthetően, ahogy a linken található cikkben állítja, hanem azáltal, hogy a sekélyességet adja el mélységként tálalva. Ha valami, akkor ez a jelenség veszélyes a modern irodalomra, nem pedig Joyce Ulyssese!

„A klasszikus az, amit senki se szeretne elolvasni, de mindenki szeretné, ha elolvasta volna” – mondta ismét csak Mark Twain. Pedig mennyi örömöt, felüdülést, lelki töltődést jelent befogadni, megrágni és megemészteni, ténylegesen magadévá tenni egy-egy klasszikus művet. Átérezni, hogy mit kaphatott tőle az adott kor embere és mit kaphatsz te.

Befogadásuk talán annyival igényel több önállóságot, hogy nincsenek előrágva- és emésztve. Merthogy valódi hasznod nem abból származik, ha magadévá teszel bizonyos jelszavakat, tanításokat, hanem ha magadévá teszed ezek szemléletét, és ha a sok szemlélet integrálása, „megemésztése” során lassanként kialakul a sajátod. Egy önálló, kritikai gondolkodás- és érzésvilág. Nem a szavaktól épülsz, hanem az „emésztési folyamattól”. Ha pedig nincs mit emészteni, mert a szádba rágja helyetted egy önhitt, multimilliomos bájgúnár, akkor nincs miből épülnöd sem.

Miért nem a klasszikusokat preferálják mégis az emberek? Miért nem ezeket futtatják a könyvkiadók és a média?  Ki nem akarja, hogy a tömegek értelmes gondolkodásúakká és egyben jóérzésűekké válhassanak? Miért több a köcsög, mint a Ming váza? A tévé és az internet is erről az emésztési igényről szoktat le, hogy aztán végül a rá való készség is eltűnjön belőlünk, vagy újabban már inkább ki se alakuljon.

Szóval az értéknek utána kell menned, nem fogják az orrod alá nyomni. Amit az orrod alá nyomnak, az rendszerint az érdekvezérelt, álcázott értéktelenség. Nem spórolhatod meg az önálló keresést, sem az önálló emésztést, viszont meglelhetsz benne egy magasabb szintű örömöt!

Weöres Sándor gondolatai, amellett, hogy befogadható formában nyújtanak lelki táplálékot, egyben példaértékű szemléletet is közvetítenek: elválik bennük a szar a májtól. Én is egy olyan világba vágyom, ahol tisztán lehet beszélni a dolgokról, ahol cukormáz és édelgés nélkül is lehet valaki jó ember, ahol a tettek és a hitelesség határozza meg az értéket. Ahol előemésztett andalgások helyett Weöres Sándor a bestseller.

Volt Hamvas Bélánk, volt Weöres Sándorunk. A világnak volt Dosztojevszkije, volt Mark Twainje. Előbbi ortodox keresztény, utóbbi szélsőséges ateista, mégis mindkettejüktől tanulhatunk valami hiteleset ön- és emberismeret terén, csak ne akarjuk kispórolni a folyamatból a mentális emésztőnedveket.