Napi Köz(l)öny Csináld magad újság!
Ha utánanéztek a filmnek, arra gondolhattok, hogy miért ezt választottam, semmi ismert név nincs benne. Joel Murray, ki az? Tara Lynn Barre, életemben nem hallottam! Melinda Page Hamilton, fogalmam sincs. Larry Miller? Ő a szigorú fater a 10 dolog, amit utálok benned című filmben, Geoff Pierson pedig játszik a Dexterben. Az ismert név sokkal inkább a film szellemi atyja, Bobcat Goldthwait. Még mindig semmi, igaz? Bobcat a mai húszas generáció gyermekkorának egy nagy kedvencében, a Rendőrakadémia pár részében alakította Zedet, aki a második részben a főgané volt, de annyira szívéhez nőtt az embereknek az ordítozós pszichopata karakter, hogy a következő két epizódban őt is beállítják a rend őrei közé. Egy szó, mint száz, a 2011-es Isten áldja Amerikát ő alkotta meg.
Franknek kivan a hócipője Amerikával. A tévében csak baromságok mennek, az emberek hülyék és gonoszak, a gyerekek el vannak kényeztetve és erőszakosak. Egy nap aztán inoperábilis agydaganatot diagnosztizálnak nála. Mivel nincs mit vesztenie, elindul meggyilkolni a tévében szereplő idegesítő embereket. Útja kereszteződik a hasonlóan gondolkodó tizenéves kamasz Roxyval, aki társa lesz a fékezhetetlen gyilkolásban.
Az első gondolatom az volt, hogy ilyen film nincs még egy, főleg azután a rendkívül brutális jelenet után ott az elején. Aztán fokozatosan jöttem rá, hogy ez a film valójában egy pár híresen erőszakos film egyvelege. Egészen pontosan az Összeomlásé, a Született gyilkosoké és a Bonnie és Clyde-é. Mindezek ellenére egy másodpercig sem gondolom azt, hogy ez a film össze van lopkodva. Úgy ötvözte a három filmet, hogy a mai, modern világ elé állított görbetükröt. A legjobban talán azt tetszett benne, hogy csak kimondja, amit oly sokan gondolunk a világban.
Az amerikaiakról köztudott, hogy nem szeretnek magukból viccet csinálni. Ők úgy jók, ahogy vannak, szabadság földje és a többi. Ez a film mégis egy nagy kivétel, mert ez az egész egy egy óra negyven perces tömény társadalomkritika. Minden televíziós szenny, ami Amerikából eredeztethető fel van vonultatva ebben a filmben. Egy olyan világot mutat be, ahol a zenecsatornákon már csak elkényeztetett és felcsinált tinédzserek vannak, ahol a gyerekeknek már nem furcsa az erőszak és gyakorlatilag tévéznek, mobiloznak és számítógépeznek. Az ezt megelégelő idősebb generáció szimbóluma Frank és a mai világ torz eredménye pedig a kis Roxy.
Soha nem néztem volna ki az alkotóból egy ilyen filmet. Ha az ember elkezdi nézni, sokszor szívesen inkább kikapcsolná, vagy lehurrogná, de ha kicsit is elgondolkodunk és tovább nézzük, rájövünk, hogy mennyire szemeket felnyitó film ez. Mindezt megspékeli nem akármilyen képkompozíciókkal és elképesztő képsorokkal. Meglepően tehetséges a fazon (már a direktor úr).
De nem csak Bobcat testesíti meg tehetséget a filmben. A két főszereplő igazán kitett magáért. Nem akarom nagyon ragozni, de a két főszereplő nevét most már egy életre megjegyzem. Nem írom le, mert most nem jut eszembe egyiké se. Főhősünk hasonlóan jól hozta a megkattant szerepet, mint anno Michael Douglas az Összeomlásban, plusz a velős monológjai csak ráerősítettek erre. A kiscsaj pedig szemtelenül jó színésznő, egyszer még sokra viszi a szakmában.
Az Isten áldja Amerikát egy döbbenetes alkotás a mai televíziós kultúráról. Vicces, felháborító és ami a legszebb, hogy az igazságtartalma meglepően sok. Mindenkinek ajánlom, aki túl tud lépni azon, hogy ez több filmből lett összegyúrva, illetve azoknak, akik betöltötték a bűvös tizennyolcat.
