A társadalom áldozatai

A cikk olvasási ideje kb. 6 perc

Kétezer-tizenhármat írunk, egy hatalmas számot. Üdvözöllek egy olyan évszámban, melyben a társadalom eltörölt igaz, nagy szavakat. Egy olyan évszámban, melyben áldozatként élünk mi –mindannyian, mert az egymás közti megfelelési vágyat képtelenek vagyunk beteljesíteni. A mai világ olyan, mint a Fűrész film sorozat; egy játék, melyben olyan feladatokat kell végre hajtanunk, melyek a sírba tolnak minket.

Megrögzött életfilozófiánk, mi szerint egész életünkben a boldogságot keressük egy darálóban végezte. Bár, ha jobban belegondolok, ez mégsem igaz. A boldogságot keressük, és számunkra az a boldogság, hogy elfogadjanak minket. Valóban? Ennyit számít azoknak a véleménye, akik még a nevünket sem hajlandóak megjegyezni bemutatkozásunk során? Elszomorító.

Vegyük a legegyszerűbb példát, ami a mai fiatalokat igazán befolyásolja. Vagyis befolyásolná, ha nem az lenne a „menő”, hogy nem csináljuk. Miről is beszélek? Olvasás. Tanulás. Tudási vágy. Nincs. Eltűnt az érdeklődés az igazi dolgok iránt, és ezzel totálisan egymás ellen fordítjuk egymást. Leszóljuk a másikat, ha egy könyvet látunk nála a buszon. Miért? Elmondom én, hogy miért. Mert irigyek vagyunk! Irigyek vagyunk, hogy az a másik többet tud, mint mi. Nem akarjuk, hogy az a másik okosabb legyen, mint mi, mert akkor veszélyeztetve lenne a pozíciónk a társadalmi ranglétrán. Mekkora őrültség.

Sétáljunk tovább. Kinézeti „problémák”. Manapság gondot jelent, ha valakinek nem cérna vékony a testalkata. Kinevetik azt, aki szemüveges és fogszabályzós. Megvetik, ha nem a mai trendek szerint öltözködik és hordja a haját és ujjal mutogatnak rá, ha ne olvad bele a hétköznap szürke egér csordáiba az utcán. Miért? Hát nem a média az oka, ez már biztos. Ne terheljük egy lelketlen és tudatlan dologra a felelősséget, ugyanis a ’média’ egy fogalom. Nem egy személy, nem egy érzés. Egy valami, ami olyan frekvenciára tekeri az emberek agyát, ami arra készteti a népet, hogy tudatlanok akarjanak lenni. De valójában tucatnyi ember áll a média mögött -millió ember keze van egy reklám leadása alatt-, és most jön az élet egyik nagy kérdése: mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás? Ugyanis nem tudom elképzelni, hogy a semmiből létrejött a „tegyük semmissé az egyéniséget” mottó.

Tízen x évesek megaláznak és megtörnek, csak azért, mert aznap éppen nem vagy nekik szimpatikus, vagy éppen viccet csinálnak az öregekből, imitálva a megjelenésüket. Nézzünk szét: undorító társadalomban élünk.

Lázadok az egész ellen, ugyanis egy túlsúlyos lány szemszögéből megírni ezt az egészet nem könnyű. Amióta megszülettem a testalkatom gyümölcsökhöz hasonlítva görögdinnye formájú volt, amivel addig, amíg még a család pici gömbgolyója voltam, nem igazán foglalkoztam. A gyerekkorom felhőtlen volt. Nevettem, és játszottam az oviban, aztán általános iskolás lettem, és bármennyire is elképzelhetetlen, az én korosztályom csapatának akkoriban még nem azon járt az esze, hogyan közösítsenek ki pár plusz kiló miatt. De ahogy kibújtam a csibealom melengető közéből, és gimnazista lettem ez megváltozott. Nap mint nap verbálisan -és néha még fizikálisan is bántalmaztak évekig. Senki nem volt a helyzetre kíváncsi, senki nem tett semmit ellene. És ez csak én vagyok, a milliomodik ember, kinek a mindennapjait pokollá változtatták a szavak, melyeket a lépcsőn felfelé kiabáltak felém.

A szavaknak hatalmas súlya van, és még akkor sem volt képes 5000 tanuló ezt felfogni, mikor tragédiát jelentett be az igazgató. Egy évfolyamtársunk meghalt. Az iskolai nyakkendője a nyakára csavarodott és lecsúszott az ágyról. Megfulladt. Vagy megfojtotta magát?

Rettenetes mennyi fiatal halálhírt hallani manapság. Kiugrott a vonat elé. Leugrott a tetőről. Felvágta az ereit. Túladagolta magát. Felkötötte magát. Sorolhatnám a különböző öngyilkossági módszereket, elmehetnék a legújabb és legfantáziadúsabbig is, de nincs értelme. A depressziós fiatalok statisztikába préselt száma is hatalmas növekedést mutatna az elmúlt évtizedeket nézve, aminek igenis a közösség az oka. Sajnos nem mutogathatunk ujjal egymásra, pedig az sok esetben megkönnyítené a helyzetet. Nem mondhatjuk, hogy az a csapat az oka a depressziónknak, mivel hiába igaz, de nem büntethető. Nem büntethet meg egy igazgató több száz diákot anélkül, hogy pontos neveket kapna. Ahogyan a rendőrség sem tud nyomozni azoknak a fiatalok halálesete ügyében, akiket mások löktek az öngyilkosság szakadékába.

Ez a jelenség pedig csak fokozható. Ha jól körbenézünk, a mai fiatal lányok elvesztik az önbecsülésüket, nem ismerik az erkölcs szót, odadobják magukat hétvégente másnak, csak azért, mert úgy gondolják, arra a pár órára megfelelnek valakinek annyira, hogy kielégítsék a szexuális vágyaikat egymásnak. Érzelmi prostik lesznek tizenöt évesen. Drogoznak, mert az felemelő érzés. Fel kell emelkedjenek egy szintetikus bogyó hatására, mert az életük annyira lehúzza őket, hogy képtelenek a felhőkben érezni magukat az élet csodálatai hatására. Ezáltal elveszik a „szeretlek”, az „akarlak”, a „szükségem van rád”, a „megbízhatsz bennem” szavak jelentése. Azt mondják egymásnak „szeretlek”, csak hogy jobban érezzék magukat. Kijelentik, hogy szeretnek valakit, pedig nem is ismerik. Azért, mert jó érzéssel tölti el őket, hogy ők (még) tudnak szeretni. Ösztönös vágyuk, hogy szeretve legyenek, ezért úgy gondolják adniuk kell, hogy kapjanak. Erre adnak egy olyan dolgot, amijük nincs is. Nincs szeretetük, mert nem érezhetnek szeretet egy olyan ember iránt, akivel csak azért lógnak, hogy legyen kivel együtt lerészegedni. Ezeknek a fiataloknak nem lesz jövőjük, nem lesz olyan életük, amire majd öregen meleg szívvel visszagondolnak. Hiszen nem lesz meleg szívük –kihűlnek teljesen ezekben az években, és kitudja, lehet öregkoruk sem lesz, mert leesnek a szikláról.

A megoldás a mi kezünkben van. Az orrunk előtt hintázik cérnaszálon, de mi mégis túl fáradtak, túl elfoglaltak vagyunk, hogy időt szakítsunk rá. Rá, a gyermekünkre.

GD Star Rating
loading...
A társadalom áldozatai, 5.0 out of 5 based on 3 ratings

Vélemény?

About Danó Emese

Amikor a pillangó megszületik, él-e még tovább a hernyó? Sok éve keresem a választ. Egy havas, áprilisi csütörtök reggelén érkeztem, üvöltve a friss oxigén szelétől Pécset. Valahol akkor –vagy még előbb- fogadhattam meg, hogy életem során alkotni fogok valamit, ami kitűnik a tömegből. Kiskorom óta imádom a művészeteket, legyen ez irodalmi, vagy más jellegű. Részt is veszek bennük, hisz' újságírás mellett gyakran penderítem tollam tintáját vers illetve novella formájában is. Cikkeim témái általában a társadalomra fognak irányulni, mert szeretném felhívni a figyelmet a fontos dolgokra -melyek manapság elvesznek rohanó világunkban.

Check Also

Interjú Tomcsik Nórával, a történelmi kalandregények koronázatlan királynőjével

Egyszer csak gondolt egyet négy fiatal író – köztük jómagam is – és megalapították az …

Vélemény, hozzászólás?