Megint egy szájbarágós cím, de ezen már meg sem lepődöm. A film eredeti címe Thursday, vagyis csütörtök. Az olyan sejtető, meg hogy miért pont csütörtök? Mi megoldottuk „Egy nehéz nappal” a problémát. De erről már olvastam, hogy direkt adnak drága honfijaink ilyen nevet, mert így sokkal kapósabb, meg találóbb, meg akármi. Lepofoznám mindet. Na de, elég a dühöngésből, belecsapok a következő állomásba, ami az 1998-as Egy nehéz nap lesz. (Ha csütörtökön tenném ki a cikket, nagyobb poén lenne tudom, de fogjuk rá)
Casey (Thomas Jane), az egykori drogkereskedő rosszfiú régen jó útra tért és kertvárosi házában tengeti az életét bájos feleségével. Egy nap aztán beköszönt a múlt, mikor régi társa (Aaron Eckhart) feltűnik egy aktatáskányi heroinnal. Míg a messziről jött barát ügyeket intéz, Casey dühében leönti a cuccot a lefolyóba. Az a csütörtöki nap csak akkor kezd igazán érdekessé válni. Egyik régi cimbora a másik után próbálja kiiktatni a főhőst és visszaszerezni a drogot.
Ez is egy olyan film, hogy már az első tíz másodpercben tudtam, hogy ez az én filmem lesz. Kicsit olyan az indítás, mint az Összeomlás néhány jelenete. Szeretem a rögtön a lecsóba csapó filmeket, ráérünk később kibontakoztatni a karaktereket. És a film egyre feszültebb és egyre elmebetegebb lesz, és egyre jobban tetszik a nézőnek. Nekem valahol ez a film félúton volt a Tiszta románc és az Összeomlás között. Kicsit Tarantino, néhol van benne egy kis Guy Ritchie, de ezek annyira jól összedolgozva, hogy valami egészen jó sül ki a dologból.
Ám a legjobb része, az nem az itt felsorolt filmek krimi jellege, hanem az a mérhetetlen társadalom kritika, ami kegyetlenül az ember arcába van lóbálva, hasonlóan mondjuk az Összeomláshoz, vagy a Harcosok klubjához. A zsenialitás abban rejlik, hogy nem direkt mód kritizál, hanem kisebb apróságokkal próbálja felhívni a figyelmünket a dolgokra. Egyszerre reflektál az emberi butaságra, a társadalom bajaira, valamint a férfiak és nők közötti ellentétekre. Mindamellett olyan egyszerűnek, mindennapinak tűnő dolgokról rántja le a leplet óriási pofátlansággal, hogy egy rossz szavam se lehet az íróhoz.
Az író (és egyben rendező) egyébként ezzel a filmmel debütált. A Skip Woods név nekem ugyanúgy nem mondott semmit, mint a kritikámat olvasók nagy többségének, vagy az emberek nagy többségének. Skip idővel egyre nagyobb ökörségeket írt és kezdett áttérni az amerikai tucat akciófilmek felé. Ő írta többek közt a Kardhalat (ezt követően), ami még jó volt, majd a Hitmant, amit nem láttam, a Farkas – Kezdeteket, amit inkább hagyjunk és a legutóbbi Die Hard filmet, amit mint tudjuk nem fogadott jól a John McClane-fan közösség. A Szupercsapat film rendben volt. Egy szó, mint negyvenhét, ez a filmje volt a csúcs.
Ami még szimpatikus volt, hogy habár látszott, hogy amatőr filmes még Skip, szerintem csak azt a látszatot akarta kelteni, mintha kezdetleges kameraállású és technikával megáldott filmet akarna. Közben pedig megbújt mögötte a profizmus. Nem használt semmi csúcstechnológiás masinát, egyszerűen fogta a kamerát, és leforgatta a filmet a büdzsé töredékéből. Ugyanígy futott be anno Kevin Smith.
A szereplők pedig már tényleg csak a pontot tették fel az i-re. Thomas Jane-t amúgy is imádom, Aaron Eckhartot pedig sosem láttam ilyen szerepben. Az elején már imádtam, ahogy az olcsó kávéért az ingyen sütiért balhézik a benzinkúton miközben aranyszínű öltönyben áll hátrafésült hajjal. Paulina Porizkova pedig meglepően jól hozta a szociopata lotyót. A filmben egyébként feltűnik még pár meglepetés arc.
Férfitársaim! Nézzétek meg ezt a filmet! Még ma! A női olvasóknak nem szívesen ajánlom. Tudom ez szexizmus, de a női ismerőseimből és családtagjaimból kiindulva, szerintem nagyon kevés nőnemű személy tudná kultiválni ezt a remeket. De akik szeretik Tarantinot vagy Guy Ritchiet (vagy az Összeomlást!), azok ne hagyják ki!