Napi Köz(l)öny Csináld magad újság!
Ritkán írok igazán régi filmekről, pedig azokat nem ismeri csak igazán az én drága korosztályom – sajnos. Még ritkábban írok háborús filmekről, azokat meg én magam nem ismerem annyira. Így gondoltam a közös halmazból kihúzok egy igazán nagy klasszikust. 1967-et írunk, a film pedig A piszkos tizenkettő.
A második világháborúban járunk. Egy őrnagy különleges és titkos utasítást kap, miszerint támadjanak meg egy nácik lakta francia kastélyt. Az akció veszélyessége miatt az a merész ötlete támad a vezetőknek, hogy csupa elítéltből álljon az alakulat. Az őrnagy feladata ráncba szedni, kiképezni és persze sikeresen végrehajtani a parancsot, miközben egyik nehézség éri őket a másik után.
A történet zseniális. Semmi történelemhez hű, ugyanazon sémára épülő történés, vagy a szokásos Vietnami-háborús film. Hasonlóan kitaláció, mint a Kelly hősei. Sőt, ha egészen pontosan akarnék fogalmazni, vagy ajánlani, nem is egy kifejezett háborús film ez. Sokkal inkább egy izgalmas kalandfilm. Erről később.
Az elején – ahogy illik – bemutatják a tizenkét elítéltet, és rögtön le is tisztázzák kit miért ültettek le és mi az ítélet. Így máris kapunk egy képet arról, kikről is fog szólni a film, kikkel kell az őrnagynak helytállni. A bemutatkozás után persze kezdődik a kiképzés, de az sem a megszokott módon zajlik. Habár az őrnagy kemény kötésű emberke, nincs meg az, mint a Forrest Gumpban vagy az Acéllövedékben, az „URAM IGEN URAM!” szintű pokoljárás (ami persze nem a film ellen szól!). Ezen a ponton kedveljük meg az őrnagy karakterét. Egyszerre kemény és emberbarát.
A bemutatásnál volt viszont az egyetlen problémám, de ez abszolút a mi hülyeségünk. Régebben nem mindig figyeltek arra, hogy a felolvasó, mikor felolvassa a magyar hangokat és stábtagokat, az még véletlenül se üsse a párbeszédeket. Ebben sajnos egyszerre zajlik a kettő, ráadásul egy egészen fontos résznél. Mert habár a szinkronhangok jók, ne kövessétek el azt a hibát, hogy ti is magyarul nézitek!
Amit már imádtam a Kelly hőseiben is, ennek is van egy nagyon szórakoztató és fanyar humora, ami végig kíséri az egészet. Főleg a kiképzést. A másik, ami szimpatikus volt, az az elsőre kegyetlen bűnözőknek tűnő bagázs összecsiszolódása, és az, ahogy elkezdik megkedvelni egymást és törődni a másikkal. Szépen fel van építve az egész. Nevettető és abszolút nézőbarát, egyáltalán nem unjuk el magunkat, és nem is sajnálkozunk a katonákkal való bánásmódon.
És, hogy miért inkább kalandfilm. Mert piszok izgalmas az egész és fordulatos. Ez is tipikusan az a film, ahol már nem bírsz megülni, mert annyira jól játszanak a nézők idegeivel. Kenterbe ver pár vérbő kalandfilmet is. Akik nem szeretik a háborús filmeket, azoknak is melegen ajánlom, gyakorlatilag a két és fél órás filmből körülbelül fél óra, ami háború, de az inkább lövöldözésből áll, nem tankcsatákból, napalmból és szőnyegbombázásból.
A Kelly hőseihez hasonlóan ebben is megfordul pár híres színész, akik nem csak a hatvanas években voltak nagyok. Eleve, Charles Bronson… azt hiszem, őt nem kell bemutatni. Telly Savalas, mint istenfélő eszelős, óriási volt. Donald Sutherland, mint félkegyelmű bamba, nem is beszélve John Cassavetesről, mint renitens minden lében kanál. Őt még Oscarra is jelölték a szerepért. És persze ott van a már sokszor emlegetett őrnagy, Lee Marvin, aki felejthetetlenül jól alakítja az ellentmondásos vezetőt.
Habár A piszkos tizenkettő elég hosszú film – amit sokan nem tolerálnak – szinte észre sem vesszük, annyira jól repül vele az idő. Izgalmas és szórakoztató, nem is vár el többet az ember egy jó háború témájú kalandfilmtől. Ajánlom mindenkinek, aki már tanult valamicskét a háborúról!
