L.J. Wesley: Szökés a Xendonról

A cikk olvasási ideje kb. 8 perc

Szökés a Xendonról
Az Egy űrállomás-takarító naplójának előzményei

 

A korbács újra lecsapott, de Lydia már rég nem érezte a fájdalmat. Élete nagy részét xendoni rabszolgaként töltötte, több mint száz évet, de még soha nem kapott annyi korbácsolást, mint mostanában. Az elmúlt egy hónapot a királyné személyes szolgálójaként töltötte. Persze, nem csak ő szenvedi meg, hogy a palotában van. Szinte minden egyes szolga napi programjának részévé vált már a verés. A legtöbben nem is bírják tovább pár hónapnál, és inkább saját kezükkel vetnek véget az életüknek.

– Lydia, jól vagy? – futott oda Queep, amikor a lányt behajították az alvó kamrába.

– Megvagyok. Már fel se veszem. Veled mi van?

– Én ma megúsztam. Bale-t viszont félholtra verték. Összekoszolt egy terítőt, amikor ebédhez terítettek.

– Egy nyavalyás terítőért?

– Igen. Te mit hibáztál?

– Rosszkor voltam, rossz helyen. Megláttam a királyné egyik ágyasát, és rátört a féltékenység. Mintha lenne gusztusom a fajtájához.

– Fújj.

– Ahogy mondod. Még szerencse, hogy Bale gyorsan gyógyul. – sóhajtott fel Lydia.

– Ha nem lenne így, lehet nem csak félholt lenne.

– Hol van?

– Lefeküdt. Azt mondja erősebb a gyógyulási képessége alvás közben.

– Hallottátok a híreket? – lépett hozzájuk Dom.

– Milyen híreket? – nézett rá Lydia.

– Állítólag a király pár napja kitagadta és kihajította a legkisebb fiát.

– Miért tenne ilyesmit?

– Mert az idióta úgy gondolta, jó ötlet lenne felhívni az apja figyelmét arra, hogy sok a rabszolga a palotában, és ráadásul hullanak mint a legyek.

– Ennyiért kitagadta?­ – kérdezte Queep.

– Nem tűnt fel, hogy milyen kedvesek ezek? Én nem nagyon csodálkozok.

– Kíváncsi lennék, hogy mihez kezd a srác. Mi is a neve Dom?

– Valami K betűs.

– Kretén? – nevetett fel Queep.

– Majdnem. – mosolyodott el Dom. – Azt hiszem, Klemol. Na mindegy. Gondolom, most elmegy valami rokonhoz, nem hiszem, hogy örülne, ha megváltozna az életszínvonal.

Ebben a pillanatban, a fal beszakadt, és az így keletkező lyukon egy nagydarab, vörös bőrű, fiatal rab lépett be. Egy Ploxar. Nem csoda, hogy simán áttörte a falat. Lydia, Queep és Dom szóhoz sem jutottak, ahogy persze a többi rab sem. Már látták ezt az alakot, a palota körüli építkezéseken melózott… erre most pont rombolja a palotát.

– Na mi van? – kérdezte – Mindenki csak bámulni akar, vagy elhúzunk innen?

– Ki a fene vagy te? – tápászkodott fel Lydia.

– Rox. És nincs időnk bájcsevegni. Gyerünk már!

– Hova?

– Nektek mindent a szátokba kell rágni? Megszökünk innen. Indulás.

– Queep, nem hagyhatjuk itt Bale-t.

– Nyugi srácok. Itt vagyok. – csoszogott elő Bale.

– Jól vagy? – nézett rá aggódva Lydia.

– Nem, de ha tényleg lelépünk, nincs idő kényeskedni.

– Ez a beszéd. – csapott a levegőbe Rox. – És most ha lennétek szívesek végre elindulni. Mutatom az utat.

A Rox által nyitott rés egy alagútba vezette a rabokat. Mocsok és bűz mindenfelé, valamint bokáig érő, azonosíthatatlan folyadék.

– Mi a fene ez a hely? – fintorgott Lydia.
– Szennyvíz csatorna. – válaszolt röviden Rox, majd elindult a sötétben.

A szennyvízben nem igazán lehet halkan lépkedni, Lydia szabályosan rettegett tőle, hogy a hangzavar lebuktatja őket, nem tudnak megmenekülni. Viszont jó eséllyel a vesztőhely lenne a következő állomás.

– Egyébként, mi a terv? – zárkózott fel Queep Rox mellé.

– Kijutunk ebből a trágyából először is. A város mellett vár minket egy űrhajó. Azzal elmegyünk egy űrállomásra, ahol várnak már minket.

– Ki vár minket?

– Aki megszervezte a szökést. – válaszolt Rox, majd előre sietett. Nem akart több időt elpazarolni arra, hogy Queep kérdéseire válaszolgasson.

Az alagútban haladva még háromszor megálltak, hogy Rox betörhesse a falat és a többi rabszolga is csatlakozhasson hozzájuk. A nagyjából ötven fős „sereg” tisztában volt vele, hogy nagy szerencsére lenne szükség ahhoz, hogy mind elérjék a rájuk váró űrhajót. A szerencse persze, nem a rabszolgáknak szokott kedvezni.

Már legalább egy órája vonultak a szennyvízcsatornában, amikor meghallották a riadót jelző harangszót.

– Észrevették, hogy eltűntünk. – kiáltott fel egy vézna, fogatlan nő.

– És akkor jobb lesz, ha a kiabálásoddal azt is megmutatod, hogy hol vagyunk? – sziszegett rá mérgesen Lydia.

– Ne vitázzatok! Gyerünk tovább. Sietnünk kell. – szólt hátra Rox.

A csatorna végig kanyargott az egész palotán, jobbra és balra is elágazásokkal, de úgy tűnt, hogy Rox pontosan tudja, hova megy. Legalább egy órája elindultak, amikor elértek a csatorna végére. Rács zárta el az utat, de persze senki nem szeretett volna a gyűjtő tartály felé továbbmenni. A trágyában gázolásnak is megvan a határa.

– Na figyeljetek. – fordult Rox a rabszolgákhoz. – Ki fogom törni a falat, de van rá esély, hogy már várnak minket. Tudom, nincsenek fegyvereink. A meglepetés ereje viszont velünk van. Sokan vagyunk. Amikor megnyílik a rés, mindenki nekiáll rohanni. Akiben van elég erő, az próbáljon fegyvert szerezni a katonáktól, a többiek csak fussanak, ezzel is összezavarhatják őket. Senki ne menjen túl messzire, egyedül nincs esélyetek. Kitörünk, rövid futás, esetleges katonák harcképtelenné tétele, aztán rendezzük sorainkat. Érthető voltam?

A rabszolgák serege egyetértően bólogatott, de megszólalni már nem tudtak. A félelem a hatalmába kerítette őket. Tisztán látták, hogy ezt a kalandot, nem mindenki fogja túlélni.

Rox kicsit nekifutott, majd áttörte a csatorna falát. Szerencséjük volt. A teremben, ahova jutottak, nem volt se katona, se szolga, de még egy árva egér sem.

– Jól van emberek. – szólt Rox a tömeghez. – Látják azt a nagy ajtót? Egy folyosóra vezet, a folyósó pedig a palota mögé. Ott vár minket az űrhajó. Fussatok. Aki képes harcolni, harcoljon, de ne vesztegessetek túl sok időt rá. A cél most a menekülés, nem a győzelem.

E végszóval kirúgta a nagy, kétszárnyú ajtót, a rabszolgák pedig rohanni kezdtek. A folyosón már vártak rájuk a katonák, de szerencsére nem lőfegyverekkel. Élve akarták visszaszerezni a hatalmat felettük. Lydia, Queep és Bale gyorsan haladtak a folyosón. Fedezték egymást, nyomukban pedig eszméletlenül heverő katonák haladtak.

– Vigyázzatok! – hallották Rox hangját, ezért ösztönösen félre ugrottak. Alig fél másodperccel később Rox teljes sebességgel elrohant mellettük, bele a katonák tömegébe. Az így megnyíló résen Lydiáék Rox után rohantak.

– Elég ebből! – hallatszott egy szigorú, katonás hang. – Öljék meg őket!

Elszabadult a pokol. A katonák fegyvert ragadtak és válogatás nélkül lőni kezdték a rabszolgákat. Rox tombolt, szó szerint repkedtek körülötte a testek, de egyedül nem volt esélye. Lydiának sikerült megszerezni az egyik katona fegyverét, halálpontos lövései nyomán újfent megnyílt az út a palota mögötti udvar felé. A hajó már várta őket.

A hajóra felszállva Rox bevágódott a pilótaszékbe és indított.

– Valaki a fegyverekhez! Nem lesz sétagalopp.

– Majd én! – ült be a fegyverek mögé Lydia.

A bolygó légkörét elhagyva, már várta őket a xendoni flotta. Tíz hajó az egy ellen. Nem túl igazságos csata.

– Itt fogunk meghalni, maradnunk kellett volna a Xendonon. – siránkozott egy wop nő.

– Befognád? – szólt rá mérgesen Lydia. – Így nem tudok koncentrálni, azt pedig hidd el, hogy nem akarod.

– Csak egy kis ideig kell kihúznunk, aztán lelépünk. – szólt hátra Rox a pilótafülkéből.

A xendoni flotta lövedékeit kerülgető hajó mozgása nem könnyítette meg Lydia dolgát, de igyekezett folyamatosan tűz alatt tartani az ellenséget.

Hirtelen a hajójuk gyorsulni kezdett, és fénysebességgel hagyták maguk mögött a Xendont. Lydia hátradőlt az ülésben, és hálásan gondolt rá, hogy még mindig él, pedig elhagyta a bolygót.

– Mennyien maradtunk? – bukkant fel Rox.

– Kevesen.

– Húszan. – számolta meg az exrabokat Queep.

– Az is több mint a semmi. Figyeljenek. Most elmegyünk az AA00AA űrállomásra. Ott vár minket a megbízóm. Nem kell aggódni, nem egy másik rabszolgatartóhoz kerülnek. Viszont kifejezhetik hálájukat és nagyrabecsülésüket, ha csatlakoznak az ügyünkhöz. Ha nem kívánnak élni a lehetőséggel, elvisszük Önöket egy lakott bolygóra, némi pénzzel, hogy új életet tudjanak kezdeni. Megértettek?

A helyeslő morgások után, Rox visszavonult a pilótafülkébe, és nem is jött ki onnan egészen addig, míg be nem dokkoltak az űrállomásra.

– Jöjjenek utánam, megismerkedhetnek a megmentőjükkel.

– Az gyakorlatilag maga volt. – szólalt meg Lydia.

– Én csak végrehajtó vagyok.

Egy szisszenés kíséretében kinyílt az űrhajót és az űrállomást összekötő ajtó. A ajtóban álló férfi előrelépett és végignézett a rabszolgákon.

– Üdvözlöm Önöket az AA00AA űrállomáson. A nevem Klemol. Én vagyok a xendoni királyi család legkisebb fia.

 

————————————————————————————————————————

Az Egy űrállomás takarító naplója megrendelhető a Colorcom kiadótól az alábbi linken: https://goo.gl/2Q2ZKQ

Egy űrállomás takarító naplója moly.hu oldala: https://moly.hu/konyvek/l-j-wesley-egy-urallomas-takarito-naploja

Egy űrállomás takarító naplója moly.hu kihívása:  https://moly.hu/kihivasok/olvassuk-el-az-egy-urallomas-takarito-naplojat

  1. J. Wesley facebook oldala:https://www.facebook.com/ljwesley85/
  2. J. Wesley twitter oldala:https://twitter.com/LJWesley85

 

GD Star Rating
loading...

Vélemény?

About BHajni

Check Also

Hajni igazi gyöngyszem az írók között…

M. G. Brown, azaz Barna Hajnalka nyíltságával és időnként már-már nyers, mégis tanító őszinteségével, szinte …

Vélemény, hozzászólás?