Jelentés a könyvfesztiválról

A cikk olvasási ideje kb. 10 perc

Szerzőként megjelenni a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon talán minden író álma. Hatalmas élmény találkozni az olvasókkal, megismerni azokat, akiket csak az interneten lévő különböző platformokról – vagy még onnan sem – ismerünk, és akik valamilyen szinten már ismernek minket, hiszen olvasták a könyvünket, könyveinket, adtunk nekik egy darabot önmagunkból. Idén nekem is lehetőségem volt részt venni a fesztiválon, többedmagammal. Ebben a bejegyzésben elmesélem nektek, hogyan is kezdődött ez a nem mindennapi kaland.

Az ötlet L. J. Wesley fejéből pattant ki, és páran elég hamar ráharaptunk a témára, végül az Imádom a könyveket kezdeményezés szervezésében sikeresen teljesítettük az első akadályt: összeverbuváltunk annyi írót, hogy elfogadható áron kibérelhessünk egy standot. Összesen harmincan álltunk össze, harminc különböző író, több tucatnyi műfaj, rengeteg jobbnál-jobb könyv, töménytelen mennyiségű megalkotott és életre hívott karakter.

Én szerdán indultam útnak Budapestre, egy mázsányi könyvvel, utazótáskákba passzírozva a kicsikéimet. Sóher voltam, és a futárszolgálatokban sem bízom annyira, hogy ekkora értéket rájuk mertem volna bízni, így magam cipeltem fel az összes eladásra kínált könyvemet. Nem annyit, amennyit szerettem volna, mert volt egy kis probléma a nyomdával történő kapcsolattartással, így végül felutaztattam az összes megmaradt, készleten lévő könyvemet, az utolsó darabig, „annyi lesz, amennyi lesz” alapon.

Amint megérkeztem, kezdődhetett a horror. L. J. Wesley-vel, Tomcsik Nórival, Leda D’Rasival és az IK. csapat összetartójával, Annie-vel megfeszített erővel dolgoztunk azon, hogy minden könyv elfoglalhassa a helyét a stand polcain. Mivel a G4-es stand az emeleten kapott helyet, így mind a harminc író fogalmam sincs, hány tucatnyi regényét kézzel kellett felhordanunk, leltárba vennünk, kipakolgatnunk, aztán elrendeznünk a kompozíciót, és így tovább. Este nagyon későn végeztünk, de a fáradtság ellenére iszonyatosan jó hangulatban töltöttük a napból hátra maradt órákat.

Tomcsik Nórival ideiglenesen összebútoroztunk L. J. Wesley-nél a kis legénylakásban, és olyanok voltunk, mint egy agyament triumvirátus. De hát ilyen az, ha hasonszőrűeket enged össze a sors. Annak ellenére, hogy már szerda este hullaként léteztünk a világon, hajnalig virrasztottunk, és kibeszéltük a regényeinket, megosztottuk egymással az új ötleteinket és persze sokat hülyéskedtünk. (És megszületett egy iszonyatosan jó, egyelőre titkos ötlet is!!!) Mivel mindhármunk eléggé ki volt akadva, vagy még inkább bele volt fáradva a magánéleti gondokba, igazi feltöltődés volt azt az életet élni, amit a társadalom az írókhoz társít: iszákos banda, akik csak a könyveikről tudnak értekezni és folyamatosan új ötleteken törik a fejüket, miközben kizárják a külvilágot és belemenekülnek egy képzelt valóságba.  (Amúgy ez tényleg igaz, leszámítva az iszákosságot, mert ahhoz pénz kell, a magyar író meg csóró.)

Másnap korán keltünk, és még mindig hulla üzemmódban elvánszorogtunk a fesztivál színhelyére, hogy az utolsó simításokat elvégezzük a standon. Ekkor kezdődött csak az igazi meló. Szórólapokat osztogattunk, promóztuk az IK-t valamint a könyveinket, és megpróbáltunk annyi potenciális olvasót odacsábítani a standhoz, ahányat csak tudtunk. Sajnos nehéz dolga van az írónak, ha még viszonylag nevenincsnek számít az írótársadalomban, így megfeszített erővel kellett dolgoznunk. Külön kiemelném Mason Murray munkáját, aki az egész fesztivál alatt fáradhatatlanul osztogatta a szórólapokat, és próbált bizalmat kiváltani az emberekből az IK-s csapat számára. Szerintem mindannyian hálásak lehetünk neki a fáradozásaiért, amit megtett ezért a kis közösségért (Most komolyan, ki szeret szórólapozni? Fúj!), még akkor is, ha én magam teljesen máshogy készítettem volna el a szórólapot, mert viszonylag ismeretlen szerzők dedikálási időpontjait hirdetni teljesen felesleges – szerintem.

Csütörtök estére már annyira elfáradtunk, hogy egy könnyed iszogatás után egész éjjel húztuk a lóbőrt, aztán késődélelőtt újra belevetettük magunkat a forgatagba. Sajnos a hosszú munkahét éreztette hatását, mert sokan kilátogattak ugyan, de nem elegen. Ettől függetlenül nem lankadt a lelkesedésünk, a délután pedig kifejezetten feldobott hangulatban telt, mivel Tomcsik Nórival közösen dedikáltuk a könyveinket. A dedikálásunk nagyon könnyed és baráti volt, szép számban fogytak a könyvecskéink, és találkoztam egy nagyon kedves olvasómmal is, aki megajándékozott két gyönyörű hűtőmágnessel, és – kapaszkodjatok meg –, egy hatalmas üveg Nutellával. (A Nutella egyébként bennfentes poén, de kétségem sincs afelől, hogy ha olvastad a könyvemet, érteni fogod. Ha pedig nem, akkor olvasd el! 😀 ) Este a házigazdánk és ideiglenes örökbefogadónk, L. J. Wesley hamar kidőlt, így Nórival – mint rögtönzött szobatárssal – csajos estét tartottunk, és szétröhögtük az agyunkat. Jól kibeszéltük a regényeinket és a szereplőinket, de ezúttal a humoré volt a főszerep. Így született meg kampókezű Catherine és Húgyos-gatyás Henry is, és életemben először szívtam kínai cigarettát. (Bitang erős.)

Aztán következett egy újabb nap – a szombat –, ami L. J. Wesley dedikáló napja volt. Szerencsére szép számmal akadtak látogatók – gondolom, mindenkit korábban elengedtek a munkahelyről –, így L. J. Wesley előtt is kígyózott a sor. Bevallom, csaknem annyira büszke voltam erre, mint a saját dedikálásomra, mert az író legújabb regényét – ami szerintem fantasztikusra sikerült –, én szerkesztettem, és ezt bőszen tudattam is mindenkivel, ha lehetőségem nyílt rá. (Ha pedig nem, hát teremtettem magamnak lehetőséget.) Majdnem annyira a gyermekemnek érzem ezt a könyvet, mint a sajátjaimat, így örültem neki, hogy az olvasók keresték, megvették és bizalmat szavaztak az írónak és közvetve persze, de ezáltal nekem is. Ez a nap pörgősebb volt még a korábbiaknál is, ugyanakkor végre lehetőségem nyílt arra, hogy nagyon sok interneten megismert íróval, pontosabban, írónővel találkozhassak. (Mert az írókat már ismertem, tekintve, hogy nincs belőlük sok.) Ezek közül külön élmény volt, hogy végre személyesen is megismerkedhettem Krencz Nóra, Suzanne Wolf, Abby Winter, Emy Dust és Mimi Taylor írónőkkel, a már ismerősökkel pedig újra találkozhattam, és megismerhettem személyesen Annát is, a Lap lap után bloggerináját, akit a könyvemmel is megajándékoztam, és Avrilt, a My Relationship With Books bloggerináját. (Mindketten nagyon tehetségesek, úgyhogy érdemes a bloguk nevére kattintva felkeresni az oldalukat.) Találkoztam – a teljesség igénye nélkül – Laurával, Ashley-vel és Alízzal, (a blog linkekért katt a nevekre), már ismerős bloggerinákkal, Robin O’ Wrightly, Leda D’Rasi írónőkkel és Mike Menders íróval is.

Vasárnapra már nagyon elfáradtunk, különösen mondhatom ezt azok nevében, akikkel szerda óta azért talpaltunk, hogy minden rendben menjen és mindenkihez eljusson az IK, ezzel egyidejűleg a nevük alatt fesztiválozó írók híre. Nem íróként, hanem olvasóként mondom, hogy nagyon sok tehetség sikkad el a névtelenségben, mert nincs elég pénze és megfelelő ismeretségi köre (sokszor kitartása sem) ahhoz, hogy felvegye a harcot a könyvpiacon. Ez a pár nap arra is nagyon jó volt, hogy ezek a tehetségek egy kicsit szem előtt legyenek (igaz, a nagyok árnyékában), kitáguljon számukra a világ, és ne csak az a véges számú, masszív olvasóréteg ismerhesse meg a műveiket, akik százan-kétszázan csoportokba tömörülnek és lehetőséget adnak az ismeretlen íróknak, hanem azok is, akik számára sosem hallottak voltak ezek a nevek, ezek a címek.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy csak pozitív élményekkel gazdagodtam a fesztivál során. Voltak bosszantó dolgok, amik miatt morogtam, és tapasztaltam olyasmiket is, amik böködték az igazságérzetemet, de összességében elmondható, hogy hatalmas élmény volt íróként részt venni ezen a nívós fesztiválon, és az, hogy részese lehettem ennek a forgatagnak, örök éltre szóló élményt adott. Éppen ezért, próbálok a pozitív vagy éppen vicces dolgokra fókuszálni, azokat elraktározni. Például, hogy a Mammutban kajálva az ölemben landolt egy egész tányérnyi saláta, amit kézzel kellett magamról felszedegetnem, hogy voltam akkora nyomorék, hogy a cipőm feltörte a sarkamat, aminek következtében egy új cipővel és szandival is bővült a sosem létezett kollekcióm, na meg egy szemfüles járókelőé is, aki pillanatokon belül bezsebelte magának az egyik utcai kuka tetején hagyott, gyilkos cipőmet, ami csaknem tönkre vágta a fesztiválélményemet. (Mivel egyáltalán nem tudtam menni a csúf sérülés miatt.) Ez úton is köszönöm a drága Tomcsik Nórinak, hogy két napon át nyúzhattam a cipőjét (hiába vettem ugyanis újat magamnak, abban sem tudtam menni), és a genetikának, hogy egy lábmérettel ajándékozott meg minket. Köszönettel tartozom L. J. Wesley-nek is, hogy elszállásolt minket a fesztivál ideje alatt, de azt az egyet nem vagyok hajlandó megbocsátani neki, hogy nem főzött nekem paprikás krumplit. (Nincs bocsánat!)

Záró gondolatként annyit megjegyeznék, hogy keddtől hétfőig – azaz máig – vettem ki szabadságot, de jobban elfáradtam, mintha napi húsz órában dolgoztam volna az irodában. Ez a fáradtság azonban élményekkel teli, és hálás vagyok a sorsnak, hogy miniben ugyan, de megtapasztalhattam, teljes egészében mit is jelent az, hogy történeteket hoztam a világra, amiket egyre többen olvasnak.

M. G. Brown 

 

A fesztiválról készült videóink IDE KATTINTVA megtalálhatóak.

GD Star Rating
loading...
Jelentés a könyvfesztiválról, 5.0 out of 5 based on 3 ratings

Vélemény?

About BHajni

Check Also

A hercegnő és a sárkányok dala – ajánló

Tomcsik Nóri ifjúsági fantasy-ja, A hercegnő és a sárkányok dala egy könnyed kis kikapcsolódás felnőtteknek …

Vélemény, hozzászólás?