Napi Köz(l)öny Csináld magad újság!
Nem útinaplót akarok én itt megosztani az amszterdami hétvégénkkel kapcsolatban, sem jótanácsokkal ellátni az odalátogatni készülőket, még csak nem is külföldi minták mentén kampányolni bármi mellett vagy ellen – ilyenekből van elég. Pusztán egy szubjektív élményemről szeretnék beszámolni, aztán ki-ki levonja belőle saját tanulságát. Mesélhetnékem van belső történéseimről egy olyan városban, ahol a kontrasztok megvilágosító ereje kiélezi az érzékeket, megnyitja az elme addig ismeretlen csatornáit, és visszavisz az elveszettnek hitt gyermekkorba, a játék birodalmába, ahol immár felnőtt intellektusod birtokában, ám ideológiáktól és előítéletektől megszabadulva gondolhatod újra életed természetét és a világ szabályszerűségeit.
Mindehhez még csak nem is kell a helyben végtelen választékban beszerezhető tudattágítókhoz- vagy szűkítőkhöz folyamodni. Viszont szabad! Mindent szabad, nem döntenek el helyetted semmit, a hatályos és működő szabályok sem kőbe vésve állnak, hanem az emberek tekintetéből, a hely atmoszférájából, a város megbonthatatlannak látszó homeosztázisából áradnak. A rendszer dinamikus mozgásban van, akárcsak a bringások hömpölygő tömege – egész évben critical mass! –, és rájössz, hogy ezeknek a szabályoknak bizony értelmük, koherens belső logikájuk van, akárcsak a gondolatfragmentumaidból lassanként összeálló képnek a fejedben arról, hogy mi is az igazán fontos és mi nem az. Végre, szabályok értelemmel! Szabályok, amik tényleg minket szolgálnak, nem csak a kitalálóit – a kor magyar emberének már-már szokatlan.
A megélés ereje
Ötfős társaság, mindössze két és fél nap, plusz levezető est Brüsszelben. Rövidke benyomás erről az íratlan szabályrendszerről,nehezen is lehetne tudásként deklarálni, még ha egészen mélynek is éli meg az ember. De éppen ez itt a kulcsszó: megélsz valamit, ami hangzatos közhelyek vagy üres banalitás formájában idegen alakként talán már meg is volt a fejedben, de csak így, a megélés útján válik sajátoddá. Simán ennek kéne kijelölnie pedagógiánk jövőjét, nem valami központosított propagandatantervnek.
Barátkozz hát a megélni kifejezéssel, még ha az eddig számodra is annyit jelentett, hogy legyen havi 47000 forintod, amiből ugyebár azt biztosan lehet csinálni. (Igen. Azt hiszem, igen.) Barátkozz a megéléssel, mert magasabb rendű, mint a puszta tapasztalás. A megélésben gyarapodsz csak minőségileg: eggyé válsz az objektummal, együtt kezdesz lélegezni vele, így a tárgyból is alany lesz, az alanyból is tárgy, és egy része örökre a tiéd marad, ahogy te is az övé.
De stad waar alles kan: a város, ahol minden megtörténhet, minden meg van engedve, mindent szabad, ahogy azt az amszterdamiak jelmondatként hangoztatják. Identitásuk részét képezi a tolerancia, ez nem-helybelinek elsőre már-már ellentmondásnak hat. Mini cikksorozatom első részében három megélt jelen keresztül szeretném érzékeltetni veled, hogy miképpen oldódik fel a paradoxon, és mélységeiben milyen iránymutatást is takarhat a fenti egyszerű kis jelmondat, avagy instrukció.
I.) Nyíltszívűség, tolerancia, kollektivizmus
Szólok előre, ha ömlengésem hatására azon kezdesz agyalni, milyen bizniszbe is foghatnál ebben a mesevároskában, az ne függönyök forgalmazása legyen – hamar csődbe mennél. Észak Velencéjében ugyanis a csatornarendszerrel övezett lakások hatalmas, kirakatszerű ablakai nagyrészt függönyözetlenül emelkednek közvetlenül a járdák mellett, illetve kacsintanak le az emeletekről, hirdetve a hollandus népség mindent átható nyíltságát. Karnyújtásnyira mész el mellettük a szűk járdán, az elsőn még értetlenül bekukkantasz – mi ez, valami bót? – aztán realizálva a mindennapi élet jeleit érzed, hogy talán nem a legillendőbb dolog odaborjúzni, még ha itt első ránézésre nem is akadnak fenn az emberek semmin; a néhányadik után pedig meg is szokod az újkapukat. Így rezonál egymásra a bentiek nyitottsága a kintiek diszkréciójával, s lelked (ha szintén nyitott) máris kezd rákapcsolódni a városéra – számomra ez volt az első jel, hogyan is működnek itt a szabályok, és milyen alapokon nyugszik ezek szelleme. Annyi máris lejött, hogy atombiztosakon!
Nem úgy, mint amit a házakról elsőre gondolnánk a különböző szögekben megdőlő, olykor szinte roskadónak ható külső falaik alapján, de erre is mindjárt rátérek.
A gyanú tehát máris erős, hogy az emberek lakásaikból kilépve sem zárkóznak be a külvilág elől. Nyugati berendezkedéshez szokatlanul erős kollektivizmus érződik kapcsolódni, és a későbbi tapasztalatok csak erősítik a motoszkáló érzést: itt a szabadság tesz egyenlővé mindenkit, és – jó nagy szavak ezek, de valahogy – megszületik a testvériségérzése is a világ minden elképzelhető nációjából származó itteni közösséggel, aminek a turisták is szerves részét képezik. A francia forradalom hármas jelszava kijelölte ugyanis a jövő társadalmi berendezkedésének útjait, de valamelyik túlhangsúlyozásával egy másik mindig kiköszörülhetetlen csorbát szenvedett. A náci testvériségben odalett az egyenlőség, a kommunista egyenlőségeszmében feloldódott a szabadság, a kapitalista szabadságban (?) meg nyomát se leljük sem az egyenlőség természet adta eszméjének, sem a testvériség biztonságot nyújtó érzésének. Ahol viszont mindent tolerálnak, ott mindenkinek szabadságában áll bármi, ami mást nem hátráltat. Mindenkinek, egyenlő módon. Az érzés, hogy tolerálnak, egy támogató közösséghez tartozás élményét, a leszármazási kötelékhez hasonló testvériség tudatát teremti elő benned. Ilyen közegben mennyivel egyszerűbb lehet rátalálni önmagadra, kibontakoztatni a személyiséged! Mindez messze túlmutat a verseny szabadságán, a vagyoni egyenlőségen vagy a nemzeti-genealógiai testvériségen.
Persze itt igazából nincsenek ideológiai izmusok (művészetiek vannak, arról majd a 2. részben), legalábbis nem érzed a jelenlétüket. Helyettük a végtelen közös éthosz van, ami percek alatt magáévá tesz, hogy magad is egy kis világpolgárrá válj ebben a korántsem kispolgári világban. Egyéniséged megtartva, de béklyóidtól megszabadulva.
II.) Szabadulás a gondolkodás béklyóitól
Egyedi szemléletet teremt a város építészeti struktúrája: a cölöpökön és oszlopokon nyugvó, a laza talajszerkezetből adódóan néhol egymásra boruló, megdőlt falú házak sora. Egészen különös a vizuális hatás, amelyet csak hatványoz ezeknek a kuszán ferde épületeknek a visszatükröződése a mindenhol folydogáló vizeken. A belvárosban ráadásul nincsenek igazi magaslatok vagy viszonyítási pontok, és mindez észlelésed kizökkenését, „torzulását” eredményezi: az utcán sétálgatva – nézd már bátya, ide-oda dőlnek a falak – egy idő után nem tudod a megszokott értelemben meghatározni, hogy hol a vízszintes és hol a függőleges, mi az egyenes és mi a görbe, mi-hol a párhuzamos és hol-mi a merőleges. Elgondolkozol, mi van, ha észlelésed igazából eddig volt torz, ha hamis kapaszkodókon, közegfüggő viszonyítási pontokon alapult. Ez a benyomás relativizálja szemléleted és mesterségesen beléd égetett háttértudásod. Nem csak a puszta észlelésben, de szimbolikusan minden téren így léped át korlátaidat, vetkőzöd le terheidet, hogy lecsupaszítottságodban gond nélkül szívódhass fel a város rendszerének dinamikájában. És a város segít ebben.
Az így kialakult utcakép remekül illusztrálja, mit vár tőled. Ez volt a második szemmel látható jele számomra az itteni szabályok éthoszának. Ahogy kicsit megcsúszik betonszilárdnak hitt észlelésed alatt a talaj, az esetleges, helyzeti tényezők (pl. hogy hol a sík, vagy hogy milyen nemzetiségű, vallású, vagy épp milyen magas, milyen gazdag, milyen ízlésű vagy) jelentőségüket veszítik, helyettük a lényegre kezdesz koncentrálni, a természetből fakadó közös, ősi rétegekre rezdülsz rá. Elveszíted kapaszkodóidat, de találsz valami sokkal biztosabbat és szilárdabbat, ami nem más, mint tulajdon orientációs apparátusod. Beépített, eddig mégis háttérbe szorult kollektív érzéked. Nem kívül kell keresni, hiszen részedet képezi, még ha jobbára rejtve is marad. Ha ez megvan, innentől egyszerű a képlet: alles kan!
A dolgok ekkor a helyükre kerülnek, és nem helyeződnek el valamiféle jótól a rosszig tartó skálán. Ha valakinek, teszem azt, hupikék a sérója, az nem cuki vagy ciki, jó vagy rossz, hanem haj, ami történetesen hupikék színű. A viselőjének nyilván jó, máskülönben nem hordaná. Az ezt toleráló másik ember pedig örül, hogy felebarátjának jó, az öröm pedig szintúgy jó – a tolerancia így önmagában hordozza jutalmát, és megnyilvánulva körforgásszerűen áramoltatja azt.
Ne ítélkezz, ne dobozolj tovább, változtasd a fejedben lévő kartonrendszert inkább a természetes szabályok szerkezetéhez hasonuló dinamikus rendszerré, hogy e két rendszer egymásra hangoltan, összekapcsolódva alkothasson közös áramlatot. Máris nem kötnek tovább otthonról hozott korlátok, szituációfüggő előfeltevések, mérgező ítéletek. Felérhet ez akár egy szubjektív felvilágosodással:
„A felvilágosodás kilábalás az ember önmaga okozta kiskorúságából. Kiskorúság az arra való képtelenség, hogy valaki a mások vezetése nélkül gondolkodjék. Magunk okozta ez a kiskorúság, ha oka nem értelmünk fogyatékosságában, hanem az abbeli elhatározás és bátorság hiányában van, hogy mások vezetése nélkül éljünk vele. Sapere aude! Merj a magad értelmére támaszkodni!” – írta Immanuel Kant 1784-ben, akkor elsősorban az egyház hatalmára célozva a nyugati ember gondolkodása felett. Ám a 20. században mintha ismét gyermekkorba csúsztunk volna, immár szekularizáltan, de talán még sokkal tudatosabb irányítással. Az oktatás érdekorientáltsága, a média folyamatos agymosása, a technokratizmus és az egyre-másra változó divatjelenségek figyelemleterelő hatása a 21. században egyre csak nehezebbé teszi az ebből való kilábalást. Amszterdam miliője viszont a fentebb leírtakhoz hasonló mechanizmusok által e felnőtt énednek a megtalálását, személyes felvilágosodásodat támogatja, miközben egyúttal újra felfedezed gyermeki éned legfontosabb készségét is: a játékot.
III.) A játék ereje
Olyan itt, mintha minden elfoglaltság kicsit játék is lenne egyben. Igen, akár a munka is. Így nem a permanensen unott, szenvedő eladótípussal kell folyton interakcióba lépned, akit igazából csak zavarnak a vevők. Inkább bevonják őket is a mókáikba, amelyekkel feldobják maguk és egymás számára a hétköznapokat.
Bolyongunk a Waterloopleinen, Amszterdam híres piacai közül a leginkább turistaközpontún. Jó lenne emlékbe valami teljesen haszontalan holmi, már ki is szúrom az automobilok hőskorából származó trombitaszerű, tömlős végű autódudát kemény 12 euróért (későbbi helyi vélemények szerint drága, miért is nem alkudtam). Lóbálom a kezemben, az emberek meg rendre kiszúrják, rám mosolyognak, rákérdeznek, kipróbálják, egyéb zörgettyűkkel válaszolgatnak fülsértő hangjára, én meg lassan rájövök, hogy korántsem haszontalan kincs ez. De hát a játék mindig hasznos! Akkor miért nem éljük e szerint a hétköznapjainkat?! (Persze, tudjuk a választ, legalábbis mindenkinek van rá, de próbáljunk fejlődni…) Ki ne szeretne dudahangokkal kommunikálni, jól ledudálni valakit, vagy csak feldudálni az égbe – provokálni és provokálva lenni! Egy laza stroke (=szimbolikus humán simizés) által meg is született az emberi kontaktus. Vigyorok ragadtak az arcokra – harmadik jel a szabályok megéléséhez.
A következő standnál, ahol fizetek valami bizbazért, az eladónő már tülköltet is velem egyet magának borravalóként, majd a lelkemre köti, hogy a minél szélesebb körű felhasználás érdekében bicajra tegyem a szajrét. Az ötlet jó, még ha én tudom is, hogy otthon nem lennék vele valami népszerű, ahogy úgy általában a kerékpárosok sem azok. Na, itt viszont ők az utak császárai, teljesen természetes például, hogy percenként csengetnek ránk a kerékpárúton vagy akár épp a járdán száguldozók, úgyhogy innentől kezdve, mint a hülyegyerek kontrázok gyalogosként minden csengetőre, akik ezen egy másodpercig sem fennakadva vigyorognak vissza és csengetnek rekontra, vagy adott esetben fennhangon követelnek ráadást, ahogy a „victory” v-jét formázva lendítik kezüket és suhannak tovább! Jaj, ha tudnák, felénk mit jelent, ha valami viktori!
Az exkluzív sajtüzlet már-már patetikus hangulatában kóstolgatók között dettó – gyáá, ha ez otthon lenne, már nem lenne – az eladó csalogat elő figyelem-odavonó kurjantást a dudából, miután már megkóstoltatott velem valami abszurd ízvilágú mézmustárt egy sajtra kenve. A hangra egy illatcsíkon előlebeg Kvarg Lipi a Csipet Csapatból, mi meg jól végezvén dolgunkat kisajtolódunk a kijáraton, át egy egyszerre csak limitált számú vendéget beengedő prémium sex shopba, ahol egyebek mellett többféle remek aranyberakásos fantompömpölő közül is lehet válogatni. Kóstolás, kipróbálás itt nincs, dudák akadnak.
Az enyémet már beszerzése napján kétszer hagytam el, de egyszer sem izgultam, hogy meglesz-e, előzetes benyomásaim alapján valahogy biztos voltam benne. Először egy sörözőbe megyek vissza, ahol asztalunkhoz egy idősebb társaság telepedett, hatvanas éveikben járó németalföldi úriemberek, de szemükből iskolásokat megszégyenítő ifjúi életszeretet árad, ahogy vizsgálgatják, kézről kézre adják és próbálgatják az eszközt, a szomszéd asztaloktól meg ujjonganak nekik a hangra. Szinte sajnálom tőlük visszakérni (ja, hogy az enyém, honnan van, de jó lenne nekik is), viszont érzem, hogy nem kell őket félteni, e nélkül is konstruktívan fogják eltölteni a szombat délutánt. Kifelé menet az ötvenes kocsmárosnő kér búcsúkurjantást a fémcsőből, mindenki örül, én meg persze egy következő helyen is elhagyom, talán valami villámbratyizás során megismert helyi egyetemistáknál. Órákkal később térek vissza, ők már sehol, mondom a pultos csajnak, hogy a zenemasinámat keresem. De hát ő úgy emlékszik, azt én valami srácoknál hagytam, aztán tovaléptem a társaságommal… nem tudja, hol lehet… Hacsaaak… nem erről a zeneszerszámról beszélek! És már adja is elő sértetlenül, naná, hogy a srácok leadták neki. Egy pillanatra megijesztett, mókázott velem egyet; ez tetszik, és még a duda is megvan. A fura ebben igazából annyi, hogy amit az előbb írtam, nem igaz, ugyanis – az igaz, hogy mókázott – valójában egy pillanatig sem ijesztett meg. Nehezen illeszkedett volna a fenti jelek alapján kialakult Amszterdam-képpel annak a lehetősége, hogy nincs meg. Ha meg tényleg nincs, akkor valamiért az úgy is van jól, a tülök-sztori nem végződhet balul… ekkor jön a döbbenet: nézmá’, optimista lettem! Pedig magyar vagyok, és alapjáraton még ezen a fura emberfajtán belül is kiemelkedőnek számítok aggodalmaskodásban.
Összefoglalva: nem csak azok kedvesek és szórakoztatóak az apró mindennapi interakciók során, akiknek ez a dolguk. Ők meg aztán expertwarlord szinten művelik a mesterségüket, mesterkéletlenül mesterkednek a legmesteribb mókákban, ami csak bónusz a profizmusuk mellé. Pincér, recepciós, taxis, pultos, biztonsági őr, vagy az ajándékboltos ázsiai arc, aki újságjából felkapva fejét, táncolva a képembe üvölti a rádióból felcsendülő slágergyanús dal giccses refrénjét, felrázva engem ajándéktárgyakra meredő másnapos szirmogásomból – mit tehetnék, énekelek én is, amint kivihogtam magam.
Az a helyzet, hogy visszanyersz így valamit a gyermekkorodból, aminek – az a helyzet, hogy – el sem kellett volna vesznie. Egy szeletke boldog naivitás a múltból, a játék ereje révén. Túlmutatni látszik ez az amerikai „keep smiling”-on, a vidámság nem pusztán faciális feedback függvénye. Ez a szokatlanul egészségesnek tűnő hozzáállás elhiteti veled, hogy az egész élet játék, amelyben a legyűrendő nehézségek igazából örömteli kihívások, és így máris nem tűnik annyira fenyegetőnek, mint amennyire sok-sok otthon szembejövő tekintetből kiolvasható az utcán. Az itteni tekintetek az utcák képével közösen vezetik a gondolataidat helyes irányokba, el akarsz rajtuk indulni és az Amstel vizén belefolyni az élet nagy játékába, amelynek te is egy apró játékosa vagy, célja és egyben eszköze is a teremtésnek, megannyi más létezőkkel együtt. Eszköz, akinek szabad akarata van; cél, akiért az egész játék folyik.
Folyt. köv. /majd a világvége után/
(A folytatásban tovább vegzálom a szabályok szellemét, meg pl. a városcímer András-keresztjeinek jelentését, a tisztaság és környezettudatosság erejét, a kulturális sokszínűség mindent átható szépségeit, meg azért Amszterdam árnyoldalait is… Valamint nyilván lesz inkorrekt értékelő összehasonlítgatás is a magyar viszonyokkal szemben – továbbra is szigorúan szubjektíven és ömlengősen.)
